Kritika

Vadházasság – LOU REED & METALLICA: LULU

By  | 
Nincs könnyű helyzetben az, aki fogódzókat keres a Metallica és Lou Reed Lulu című projektéhez. Mert vajon Lou Reed felől közelítsünk a különleges anyaghoz, vagy a metál felől próbáljuk értelmezni? KRITIKA
Az ún. művészet persze tele van lehetetlen párosításokkal, gondoljunk csak a cicababa Marylin Monroe és az író Arthur Miller házasságára, vagy arra, amikor a selyemsálas táncdalénekes, Máté Péter Krízis címmel rockmusicalt írt egy frusztrált, magára hagyott generációról. De a diszkó-díva Kylie Minogue is énekelt már a drogkalandjairól is ismert underground pápával, Nick Cave-vel. Szóval, miért is csodálkoznánk azon, hogy a thrash metál legnagyobb zenekara egy ideje vadházasságban él Lou Reed rock and roll daltulajdonossal.
A rock and rollba minden belefér, még maga a roll is, szóval az is, ha csavarunk egyet a megszokott dolgokon. Ha sorsszerűnek akarjuk látni a találkozást, eszünkbe juthat, hogy Reed kántálós mesemondása bizonyos szempontból rokona a thrash metálnak, de ne akarjuk utólag magyarázni a bizonyítványt: ez egy bukásra ítélt kísérlet. A napnál is világosabb volt, hogy mindenki gyűlölni fogja, a közreműködő művészek viszont heroikusan vállalták az előre borítékolható kudarcot.

Esetleg aranymosás jeligére, megpróbáljuk részleteiben megszeretni a produkciót? A Mistress Dread című tételből egészen jó kis Metallica-számot lehetett volna írni…

Kétségtelen az is, hogy a Metallica immáron húsz éve, az 1991-es ún. Black Albumóta nem készített olyan lemezt, amely ne osztotta volna meg a közönségét, sőt, már a Black album is megosztotta. Ugyanakkor abban mindenki megegyezik, hogy sem aLoad, sem a ReLoad, sem a St. Anger, sem a Death Magnetic nem voltak sikerült lemezek, így a zenekar a tűzzel játszott, amikor kísérletezni kezdett.
Lou Reed körülbelül úgy viszonyul a Metallicához, ahogy egy rap-szám a refrénhez: a refrén menti meg a dalt, jelen esetben James Hetfield az, aki megemeli a zenei szempontból unalmas, kántáló szövegmondást.
A kérdés, hogy melyik jobb: amikor a Metallica feloldódik a nyolcvanas évek közepi hangképekben, azaz: a maguk alkotta klisék terében mozognak, vagy amikor valami radikálissal állnak elő. A Lulu ugyanakkor nem radikális, az alkotói folyamatot Lou Reed megkérdőjelezhetetlen tekintélye lengte körbe, a Metallica csak szolmizált a produkcióban. Persze, ha jobban kiegyenlítették volna az erőviszonyokat, akár egy jó lemez is kisülhetett volna a dologból. Nem így történt. Az expresszionista irodalmi alapanyagokból (Frank Wedekind drámáiból) dolgozó másfél órás (!) projektben a Metallica rutinból ráhaknizik Lou Reed blues-os narrációjára, és nem forr ki semmi a két szélsőérték találkozásából. (Lulu egyébként egy prostituált, akit majd Hasfelmetsző Jack kísér a másvilágra. 1990-ben Wedekind drámáját bemutatta a Katona József Színház is Ács János rendezésében, Lulut Udvaros Dorottyaalakította.)
A dupla lemez nyomokban tartalmaz Metallicát, némi színházi adalékanyagot is, de aki Metallicát akar hallgatni, annak az első négy albumot javalljuk, míg aki Lou Readre kíváncsi, annak a Transformer című lemezét.
Szerző:
Poós Zoltán
kultura.hu

Comentários no Facebook