Másfél órás videoklip és a hideg profizmus. Britney Spears fellépése Budapesten

Legújabb lemeze, a Femme Fatale turnéjával másodszor járt Budapesten a pop hercegnője, Britney Spears. Kritikusunk az embert kereste a nagy multimédia-kavalkádban, de hogy mit talált, az derüljön ki a tudósításból.

Az nyilvánvaló dolog, hogy az ilyen Britney Spears, Lady Gaga stb. nagyságrendű popkoncertek nem annyira a zenéről szólnak, hanem inkább az érzékeket egyszerre letámadó multimédiás szemfényvesztések. Lehet hangszeres zenészeket is bevonni, ahogy mondjuk Shakira is teszi, mégis abban is teljesen biztosak lehetünk, hogy stúdióminőségű megszólalást kapunk a pénzünkért cserébe, így zeneileg nem sok tétje van egy ilyen showműsornak. Britney Spears kapcsán amúgy itt, aztán itt és legutóbb itt már megírtuk, hogy mit gondolunk a dalairól. A kritikáink ilyen vagy olyan ítélet után rendre ugyanahhoz a kérdéshez jutottak el, miszerint okés (vagy nem), de hol van az egészben az ember, hol van maga Britney Spears, akinek a nevén fut az egész őrület. Britneyről azt jól tudjuk, hogy kétgyerekes anyuka, valamint azt, hogy, ugye, őt is megkísértette a huszonhetesek klubja. De hogy vicces, vagy kedves, esetleg kicsit zavaros, de a maga módján szerethető nő – arról nekem fogalmam sincs. Ezért a show-műsor mellett az emberi faktorra is igyekeztem odafigyelni; ki tudja, talán el lehet csípni egy-egy árulkodó mozdulatot, gesztust, amiből ilyen tapasztalati alapon el lehet képzelni, hogy mit mondana arra, ha mondjuk, azt kérdezném tőle, hogy “Küss Mich a Vittulában vagy inkább Past Perfect a Dobozban?” – még akkor is, ha nyilván egyiket se vágja, hogy micsoda.

Pontban kilenckor, a kiírt időben fel is csendült az intró, majd ahelyett, hogy jött volna az első dal, egy két perces kémfilmes videóbejátszás következett, amiben Britneyt kergették valakik, valamiért. Ilyen, egymáshoz lazán, inkább csak hangulatilag, mint szoros történetvezetés mentén kapcsolódó videók később három-négy számonként, nyilván az átöltözések idejére vissza-visszatértek. Ennek sok köze nem volt magához a koncertrészhez, de valamivel csak ki kellett tölteni a holtidőket. A második intró után aztán megnyílt a beállványozott, vetítőlapokkal borított mozgószínpad és végre felbukkant maga Britney Spears is. Rögtön az aktuális Femme Fatale-lemez első klipdalával, a Hold It Against Me-vel kezdett, aztán jöttek szép sorban a dalok; a koncert első felében még inkább az új lemezről, a második felében pedig főleg a slágerek. Az Up ‘n’ Downban ketrecekben táncolt táncosaival, a Big Fat Bass alatt világító játékhangfalakkal legóztak, a How I Rollnál pedig még egy autó is bejárt a színpad előterébe látványelemként. Mindeközben folyamatosan mozgott a színpad, Britney hol liftezett, hol a színpad alá süllyedve tűnt el, hogy aztán szélgépektől lobogtatott szoknyával jöjjön elő valahonnan, hogy eltolja az If You Seek Amy trombitákkal feldobott, kicsit vintage-es verzióját.

Látszólag a “mennyiség majd csak átfordul minőségbe” elv vezérelte a műsort. Míg mondjuk Shakirának van egy ilyen cigánylányos, természetes látszatot keltő imidzse vagy Avril Lavigne-nak ez a konok szomszédlány-figurája, amire fel lehet fűzni a műsort, addig Britneynél igazából nincs semmi. Oké, oké, a harmadik lemez előtt volt ez a szende diáklány téma, majd utána a szexi démon, de az erotika-faktor valamilyen formában minden hasonló kolleginájánál megvan, úgyhogy ez nem számít. Britney Spears inkább ilyen végletekig semleges karakter, aki mögé simán be lehet vetíteni hátra piramisokat és ilyen kínai, japán vagy tudom is én milyen kis palotákat. Az más kérdés, hogy ebből most egy értelmetlen, monumentális káosz jött ki.

Kicsit korábban érkeztem a koncertre, úgyhogy elcsíptem két dalt az előzenekartól, Destinee & Paristól is. Náluk teljesen minimál volt a színpadkép: egy zongora, amit használtak is, amikor Adele Rollin’ In The Deepjét játszották, aztán volt egy kis fémemelvény, amire a végén felmentek meghajolni, ezenkívül egy nagy vásznon kilógatták még a nevüket. Semmi különös vagy egyedi nem volt bennük, de tiszta lelkesen, ragyogó mosollyal körbeugrálták ezt a kevés díszletet – és engem meg is vettek ennyivel; annyira, hogy most is a True Love megy tőlük, amikor ezeket a sorokat írom!

Ahogy az embereket figyeltem Britney-n, mintha egyedül a néha bevetett lézerek voltak azok, amik felpörgették őket, a többi showelemet úgy nézték, mintha csak a tévé előtt ülnének. Szóval, nem is tudom, lehet, itt is a kevesebb több lenne, hacsak nem arról van szó, hogy a Britney-figura jellegtelenségét akarják eltakarni ezzel a nagy csinnadrattával. Amúgy nem túl sokat beszélt a koncerten, és ez a kevés is általában arra szorítkozott, hogy “hogy tetszik?”, “nem hallom!”, “I love Budapest”. De még amikor a koncert mélypontján felhívtak egy srácot, hogy lebilincseljék és körbetáncolják, meg ilyen tollboával szórakozzanak vele – akkor sem bújt ki a tévéshop-mosoly meg az ijesztő műkedvesség mögül.

Idővel kicsit olyan kezdett lenni az egész, ahogy forogtak a vetítőtáblák, mintha Britneyt és a táncosokat is magukba zárták volna, mintegy befalazva egy óriási élő klipbe – valahogy nagyon eltávolító volt. Erre tök jó példa, hogy a Facebookon volt egy olyan kezdeményezés, hogy aDon’t Let Me Be The Last To Know alatt minél több rajongó emeljen magasba egy fehér szívecskét, különlegessé téve az estét a pophercegnő számára. És respekt, tényleg volt is jó sok szívecske, de ezt például meg se köszönte Britney, sőt, továbbmegyek, még az is lehet, hogy az arcába fordított reflektoroktól nem is látott belőle semmit. Az pedig valami vicc volt, hogy amikor a dal közben Britney hintázgatott és liftezett, még egy üres tekintetű macsó is gimnasztikázott kapaszkodva a hintán.

Nekem amúgy a hangulat is kicsit laposnak tűnt, de ebbe nyilván az is belejátszott, hogy viszonylag hátra kaptam ülőjegyet; mert hát elől nyílván jobban éreztem volna magam, úgyhogy ezzel kombináljon a kedves olvasó. Nagyjából a koncert utolsó harmadától kezdett el szép lassan felpörögni a buli, amikor átöltöztek szegecses szerkóba, és egymás után jött a Baby One More Time, majd a hozzánk december 8-án érkező Rihannától kölcsönvett S&M. Innentől kezdve aztán már tényleg csak alap slágerek voltak: I’m A Slave 4 U, Womanizer, Toxic stb. A vége felé az I Wanna Gónál még néhány rajongót is felengedtek a színpadra ugrálni. Ez még akkor is jó húzás volt, ha teszem azt, csak beépítettek voltak (ahogy a műsor jellegéből fakadóan az is édesmindegy, hogy playback volt vagy sem) – szóval jó húzás volt, mert innentől a szerencsétlen ülőhelyem környékén is érezhetően jobb lett a hangulat. A záró Till The World Endsre, amikor Britney keleties, naplementés vetítések, tűzeső meg konfettizápor közben angyalszárnyakkal a magasban parádézott, még az ülőhelyesek is felálltak végre. Nem volt egy zseniális művészi vízió, de a hatásosságát nem lehet megkérdőjelezni.

Na, de akkor hol is volt az ember? Én sajnos mindössze annyit láttam belőle, hogy Britneynek, bár jól nézett ki, azért már nem volt olyan friss a mozgása, mint mondjuk Destinee-nek és Parisnak. Így ha az ember nem is, de a “Fame Monster” azért kikukucskált. Igazából ebben az egész Femme Fatale/Britney-cirkuszban ez a legmellbevágóbb a kérdés, hogy az Istenért is, de ki ez a nő már!? Ez végsősoron sokkal durvább dolog, mint Lady Gaga vagy Marina And The Diamonds metasztáros, agyonreflektált játékai, de még David Lynch filmjeinek szétbomló látszatidilljei is könnyed limonádék ehhez képest. Amin néhány éve Britney végigment, az nem játék volt, és hiába tesz úgy mögötte a stáb, mintha mi se történt volna, visszavonhatatlanul bevonult a műsor amerikai álmába a maga cáfolata, akkor is, ha ez most csak a néha kicsit nehézkesebb mozdulatokban bújt elő. Nyilván elég spekulatív ez, de attól tartok, ki fognak még fordulni a férgek a földből. Viszont ezt az élményt, mert ennek tükrében tényleg megkapó volt ott ülni, nem fogjuk esztétikai vagy tudomisén milyen értékként elkönyvelni; így a pophercegnő mögötti emberek most kapnak egy C-t a hideg profizmusukért, Britney pedig, őszintén reméljük, jól érezte magát Budapesten az itt eltöltött néhány napban.

quart.hu