Kritika

Széntiszta lélek – CARBONFOOLS: CARBONSOUL

By  | 

Vannak pillanatok, amelyek alapjában megváltoztathatnak egy történetet. A Carbonfools zenekar X-faktorbeli fellépése egyértelműen ilyen lehet. Produkciójukban minden stimmelt: megfelelő helyen és időben nyújtottak tökéletes retro, mégis modern elektro-pop-rock előadást, mellyel világossá vált, hogy a jelenkor Magyarországának van olyan csapata, amely slágerlista helyezésétől függetlenül, mind a hazai, mind a nemzetközi szintet messze meghaladó színvonalat képvisel. KRITIKA

Carbonsoul egy érzékien férfias album. Bár közel egy éve jelent meg, az X-faktorbeli előadás új és nagyobb közönség számára tette ismertté a csapatot. Egészségesen kereszteznek különböző zenei stílusokat: rockpop melódiákat daftpunkos-filter disco hatással (az, amelyik úgy hangzik, mint amikor a víz mélyéről utolsó pillanatban felszínre taposunk levegőért), prince-funkys gitár riffeket visszafogottan pulzáló kraftwerk-elektróval. A Hideaway-ben megfelelő helyen építenek be a klasszikus Somewhere Over the Rainbowból. A napfelkelte helyett a napnyugtát éltető Sunsetben pedig az énekes, Fehér Balázs édesapja szerepel egy olyan rövid áriaszelettel, amely még pontosan megfér egy szenvedélyes elektrohimnuszban. A különböző stíluselemeket nem utánozzák, hanem azokról nyilvánvaló, hogy zenei múltjuk része, melyeket immár sajátjukként építik be dalaikba, létrehozva egy jellegzetes carbonCool-hangzást.

Fehér Balázs énekhangja kellemes, férfias és legfőképpen: jó. Könnyedén vált fájdalmas kiáltásból visszafogott, lágy éneklésbe. „Ezüstkanállal eszi meg szívünket” csakúgy, ahogy a Sunsetben fogalmaz. Szomorúan őszinte, szimbolikus szavakkal és képekkel fűszerezett, keserédes dalszövegei kétértelműen is egyértelműek, intelligensen sejtelmesek. Sohasem vidám, mégsem lehangolóan depresszív. Mint az emberi lélek: boldogan is szomorú, szomorúan is boldog. „Hazudtál, csak úgy mint én. Most kik is vagyunk valójában?” énekli önkritikusan a Brokenben. „Ne menj, ne menj…ahová én megyek” kérleli fájdalmas cinizmussal a Sunsetben. A „csak azért jöttem, hogy mutassak valamit, mit soha többé nem kaphatsz meg” sorral számol le egy kapcsolattal a Circumnavigate-ben. Döbbenetes, hogy az előbbi dalban még a „cecelegyem vagy” hasonlat sem hangzik rosszul. A Black Rainbow kontrázós alapritmusú rap-betétjében szinte vicces, nemtörödöm-stílusban akkor használ durva szavakat, amikor azok oda is illenek (kellenek). Attól vagány, hogy nem akar annak látszani. Idegen nyelven képes intelligens szójátékokra, ami ritka adomány. „Nem az önző Földön, nem is az Univerzumban van búvóhelyem” énekli a Hideaway-ben. Egyet árul csak el, hogy valahol, „túl a szivárványon”, ami talán épp a szén-lelkek legmélyén van. Érzékeny, nem érzelgős. Pontosan tudja, hogy mit mond, és hogy mit akar mondani.

Ez a kiváló album egy (újabb) csúcsponton ér véget. A Pillow az egyik legfájdalmasabb és legemberibb dal a korongon. „Tudom, hogy fáj, de így működik ez…nem maradhatok Veled, mégsem bírok elmenni; nem akarok hazudni, mégsem mutathatom meg valómat; nem érzem, amit te és amim nincs, azt nem nyújthatom neked”.
A Carbonsoul bizonyíték arra, hogy bár lehet a lélek sötét, mint a szén; nagy nyomás alatt gyémánt képződik belőle.
Szerző:
Csúri András
kultura.hu

Comentários no Facebook