zene.ro Web analytics

Sötét lovagok – PARADISE LOST: TRAGIC IDOL

0 88
634641310038436250-e1331817308639Három év után Tragic Idol címmel új lemezzel jelentkezett a brit Paradise Lost. Barokkosan díszített, hatalmas ünnepe ez a metál társadalmának, akkor is, ha a zenekar éppenséggel goth-metált játszik, akkor is, ha hosszú idő után sikerült egy önismétlő, kissé unalmas albumot előállniuk. KRITIKA
A Paradise Lostot tartják a goth-metál atyjának, annak ellenére, hogy tucatszám lehetne felsorolni a nyolcvanas évekből olyan zenekarokat, amelyekről már nehezen állapítható meg, hogy metált játszanak vagy goth-rockot. Ezen lépjünk is túl, mert mit számít ez, amikor a Paradise Lost Draconian Times című lemeze a popkultúra egyik igazodási pontja. Akkor is az, ha soha nem szerepelnek mondjuk a Q, a Rolling Stone vagy a Blander magazinok a „világ100 legfontosabb lemeze” listáin.

Világos tehát, hogy az 1995-ös Draconian Times önálló mértékegység, nem véletlen, hogy a zenekar legrosszabb munkájának kikiáltott, erősen elektro hatású Host után gyakorlatilag minden albumukra ráfogták már, hogy a ’95-ös csúcsalbum méltó folytatása. A 2005-ösParadise Lost című lemez már a nevében is jelezte, hogy visszatérnek a gyökerekhez, de a sajtó is folyton ezt mondogatta a 2007-es In Requiemről és aFaith Divides Us – Death Unites Us című 2009-es produkcióról is. Persze, a zenekar évről évre egyenletes teljesítményt nyújtott. Minden lemezükön van 3-4 briliáns dal, 5-6 közepes szerzemény, igazán egyetlen albumot sem lehetne kiemelni a Draconian Times óta, talán csak az 1997-es One Secondot, mely utoljára mutatta meg, hogy a metálnak igen is köze van a katarzishoz. Szóval, szinte minden produkciójuk egyenletesen jó színvonalon teljesített, nem is lehetne nagyon különbséget tenni közöttük, de ez az új album mégis más. Gyengébb, mint a korábbiak. Nincsenek magaslati pontok, Talán csak a Honesty In Death-et, és a Solitary One-t tudnám kiemelni, a többi felvétel megbízhatóan magas színvonalú, de minden kreativitást és kezdeményező kedvet nélkülöző kötelező gyakorlat. Még azt is megkockáztatom, hogy unalmas. Pont abból a zenekarból fogyott el a kreatív muníció, amelyik kétszer is megújította a metált. Először a goth-rock elemeit építették be a doom-os death-metálba, majd 1997-ben a One Second dalaiba annyi elektronikát építettek be, amely a céhszerűen működő metál-társadalomnak már több volt a soknál, de ezzel a Paradise Lost tagjai mit sem törődve egy Depeche Mode-ot is megidéző munkával, a Hosttal jelentkeztek.

A legutóbbi, Faith Divides Us… című albumon volt néhány kiváló szám, a Last Regret, a The Rise of Denial, vagy a címadó szerzemény, szóval, azt gondolhattuk, hogy a fiúk remek formában vannak, és a 2000-es évek fő műve lehet majd a Tragic idol. Csalódnunk kellett, de sebaj, a rosszkedv pont a megfelelő hangulat ahhoz, hogy meghallgassuk a Paradise Lost valamelyik korábbi, édesbús gyászindulóját.
Szerző:
Poós Zoltán
kultura.hu

Akár ez is tetszhet A szerző további művei

Comentários no Facebook