zene.ro Web analytics

Mit kezdjünk ezzel a sok hegedüléssel? A Csík Zenekar új lemeze

0 65

A Csík Zenekar váratlan és elképesztő sikere könnyen elfedi, hogy milyen is maga a zene. Hát hiszen magyar fiatalok ezrei találnak vissza gyökereikhez a Tankcsapda-, Kispál- és Quimby-feldolgozások által – van ember, aki ezek után akadékoskodni merne? Kritikusunk azért nekiveselkedett és leküzdötte a nehézségeket.

Hát megküzdöttünk egymással rendesen, ez a lemez és én. Meghallgattam sokszor, többé és kevésbé figyelmesen, és nem adta magát meg nekem, annyi jött át belőle, hogy jó, vannak hagyományos dalok, Beethoven, széki Hobo, Kispál és Quimby, a végén az a hosszú darab. De mit kezdjek ezzel a sok hegedüléssel, ami – nem tehetek róla – mindig is a legidegenebb volt nekem a magyar népzenéből? Tudjuk, gyakorlatilag közmegegyezéssé vált, hogy örülni kell a Kispál- és Quimby-feldolgozásoknak, mert úgymond közelebb hozza a magyar népzenét a magyar fiatalokhoz – de vajon ez a közmegegyezéses öröm nem fedi-e el, hogy valójában milyenek is ezek a darabok? Mintha a “Csík-jelenségben” fontosabb lenne az, hogy egyáltalán van, és hogy már majdnem nyolcmillió találatot kapott ez a videó, és nem vesszük észre, hogy csak elnagyolt elképzeléseink vannak arról, hogy pontosan mi is ez a jelenség. Mondjuk a hatása több lesz-e, más lesz-e, hosszabb távú lesz-e, mint amit pl. Sebestyén Márta egyik vagy másik ún. slágere vagy a Rúzsa Magdi-Lajkó Félix duett kiváltott? Ha csak múló divathullámnak bizonyul, az azt jelenti, hogy a zenekar valami rosszat csinált – vagyis összekapcsoljuk-e a sikerüket és a zenei értéküket?

Úgy éreztem, nincsenek kritériumaim arra, hogy (legalább magam számára) biztosan megítéljem a zenét. Lassan már két évtizede, hogy hallgatok és szeretek, néha imádok, néha gyűlölök olyan zenéket, amikben a magyar népzene és a rock, az elektronika vagy a jazz találkozik. De közben maga az autentikus, igazi népzene mégis megmaradt nekem valami furcsa idegenségben. Ha megkérdezik, akkor azt mondom, hogy “szeretem”, de nem úgy, ahogy általában szeretni szoktam zenéket, műfajokat. Ehhez ugyanis az is hozzátartozik, hogy az embernek legyen legalább valami homályos elképzelése arról, hogy mitől jó vagy rossz abban egy konkrét produkció; valami határozottabb  annál, hogy tetszik / nem tetszik / szép hangja van az énekesnőnek, a cimbalom olyan izgi hangszer. Az az érzésem, hogy sokan, akik azt vallják, hogy persze, szeretik a magyar népzenét, hozzám hasonlóan gondban lennének, ha ugyanazon népdal két különböző előadását össze kellene hasonlítaniuk és megmondaniuk, hogy melyik miért jobb. Mintha a népzene adva lenne a maga egészében, és az ezt játszó zenekarok csak előadnák azt, ami így megvan – vagy másképpen: mintha “a népzenét” úgy általában kellene szeretni. Ez tulajdonképpen nonszensz, ha összehasonlítjuk azzal, hogy például nyilvánvalóan nem “a rockot” szeretjük mindenestül, hanem ezt és azt a zenekart igen, ezért és azért, a harmadikat nem, amazért. Nem azt mondom, hogy aki “a népzenét” szereti, az igazából nem is szereti; hanem azt, hogy ebben nálunk, akik nem járunk táncházba és lövésünk sincs, mi a különbség a széki és moldvai között, legtöbbször van valami sajátos távolságtartás, talán feszengés is (magyar vagyok, szeretnem kell), nem a része az életünknek.

Vagy talán inkább “könnyűzenei” szempontok felől ítéljem meg az albumot? Nem egyértelmű a válasz, hogy ez mennyire helyes, felel meg a Csík Zenekar szándékainak; mennyire tartják magukat könnyűzenei együttesnek vagy szeretnének azzá válni. Nyilván sokféle nyomás, elvárás nehezedett a zenekarra mindkét irányból. Egyrészt legyenek további populáris dalok, ha másért nem, hát azért, hogy újabb fiatalokat vezessenek vissza a gyökerekhez stb. Másrészt viszont legyen eléggé népzenei is, hiszen oda kell visszavezetni stb.

Aztán eltöltöttem egy fél napot a Lélekképekkel, nagyon figyelmesen, többször egymás után meghallgattam, és kiderült, hogy: ez egy nagyszerű zenekar jobbára nagyon jó lemeze, helyenként egészen káprázatos. A fenti kérdésekre továbbra sincsenek válaszaim, de a zene van olyan erős, hogy ez ne zavarjon. Népzene, táncdal, jazz, klasszikus zenei megoldások és egyebek találkoznak itt, de nem úgy, ahogy már sokféleképpen tették az elmúlt évtizedekben. Egy-két esetet leszámítva úgy, hogy az alkalmas széleskörű fogyasztásra, de közben rengeteg olyan finomsággal szolgál, ami a figyelmes zenehallgatás során ugrik csak ki. Ha lesznek olyanok, akik a Csík hatására térnek meg a népzenéhez, az hatalmas eredmény – szól a közkeletű bölcsesség. Ha lesznek olyanok, akik a Csík hatására fedezik fel az alapos, figyelmes zenehallgatás nyújtotta örömöket, az hatalmas eredmény – mondom én. Ezért érdemes alaposan kivesézni a lemezt, ez következik most.

A maratoni hosszúságú, 78 perces album azzal sem könnyítette meg a dolgomat, hogy a felépítésében van egy – szerintem zavaró – aránytalanság: az első 18 perc autentikus zenei alapokra épül (csak a harmadikban számban van idegen elem, Őze Áron szaval Juhász Gyulát – de jobb lett volna ezt kihagyni, mert nem lett igazán alkalmas sokszori fogyasztásra az eredmény, túlságosan szavalós). A későbbiekben viszont már csak két autentikus darab kerül elő, gondosan elhelyezve a kevert műfajú dalok közé. Jobb lett volna ezt a szerkesztési elvet az egész lemezen érvényesíteni, mert így nagyon megbillen – ami lehet, hogy szándékos a zenekar részéről, azt jelzi: “innen jövünk”. Viszont egy olyan hallgatónak, mint én, annyira nem kedvez ez a felépítés.

A fentiek miatt ez a rész idegen maradt számomra, leginkább Csík János éneke ragadt meg: az, hogy mennyire természetesen csinálja. Nem úgy, mint aki éppen egy lemezfelvételen igyekszik a legjobbat nyújtani, hanem csak énekel, egyszerűen – ahogy nyilván a legnehezebb, ha az ember elé odaraknak egy mikrofont, vagy felmegy egy színpadra, vagy egyáltalán, nézi valaki -, azért, mert szereti énekelni ezeket a dalokat. Benne van ez a kisebb, nagyon ízes “szabálytalanságokban”, ahogy itt megnyom valamit, ott kikacsint, sőt, az utolsó előtti számban el is neveti magát. Valamint benne van ez Csík János egész színpadi és feltehetően színpadon kívüli lényében. Kevés szerethetőbb figura van a magyar zenei életben, mindig az jut eszembe róla, hogy őt szeretném másik nagypapámnak Skip McDonald mellé. (Szabó Attila hegedűs-gitáros, a zenekar “rockere” pedig tök jó nagybáty-figura.)

Az, amit valószínűleg a legtöbben várnak a Csík Zenekar lemezétől, a feldolgozások, keverések a negyedik számtól jönnek. A Ferenczi György és a Rackajam közreműködésével készült A széki hobó is hagyományos zenével kezdődik, ami aztán gitárral, cimbalommal és aranyosan pöfögő fúvóssal kísért táncdal-népdal-jazz-beat keverékbe fut bele, magamutogatástól mentes jó kis szólókkal – ez pedig egy frappáns átvezetéssel vált át egy Hobo Blues Band-klasszikusba. Amikor a szövegben előkerül a tehervonat, még van hozzá búgás is. Ez a dal a lemez egyik csúcspontja: tökéletesen összekapcsolódnak benne a szellemes és a kézenfekvő ötletek, valamint a papíron különböző világok. Az egyes elemeket egyértelműen be lehet sorolni: ez népzenés, az jazzes, amaz rockos stb. – viszont ahogy összeállnak, úgy a határok is elmosódnak, az egészet nem lehet sem ide, sem oda kötni.

Egy rövid, sodró bukovinai tánc után egy másként frappáns darab következik: a Fehér galambban Beethoven Holdfény szonátája, a klasszikus zene egyik legismertebb darabja cimbalmon szólal meg, ami nemcsak egy vicces ötlet, hanem a túlságosan ismert darabnak új arcát mutatja meg az, hogy az általában romantikusan zengő zongora helyett itt egy “darabosabb” hangszer játszik (mármint az egyes hangok jóval inkább elválnak egymástól). Aztán pedig azon lehet csodálkozni, hogy mennyire illik ehhez egy kalotaszegi dal, majd egy lágy szóló. Pontosabban nem is kell csodálkozni, mert sikerül ezt a részt úgy megoldani, hogy szinte természetesnek tűnik, hogy Beethoven kísér egy népdalt.

Csak ezután következnek az ún. alternatív dalok, először egy Quimby Kiss Tiborral: a Fekete L’amour ismét pompás. Van benne valami nagyon pajkos: a cimbalmos kíséretben, vagy az olyan apró megoldásokban, ahogy a hegedű egy kis keserédes cifrázással lép be a refrén előtt; ahogy az egyik verszak alatt a klarinét, a pengetett hegedű és a cimbalom cicázik egymással; ahogy rövid frázisokban bedobnak a hangszerek különböző műfaji utalásokat a klasszikus zenétől egy jazzes futamig – és még a végére is jut meglepetés. Kiss Tibor persze a saját figuráját hozza, de ebben a számban ez jól sül el: az ő előadásában is benne van ez a pajkosság.

A Szerelmesnek nehéz lenni című saját szerzeményben a népdalok és a klasszikus magyar táncdalok világa keveredik. Majorosi Marianna itt kapja a legnagyobb lehetőséget a kibontakozásra; annyira az ő dala lesz ez, hogy szinte el is fedi, hogy itt is mennyi minden történik mögötte. Ezután jön viszont egy rövidebb gyengébb rész, bár ez csak ahhoz képest értendő. Nincs azért nagy baj például a Földtörténet című Kispál-dallal: szerethető, úgy érzem, némileg kikacsintgató tinglitangli, csak nem üt akkorát, mint ami benne volna; Lovasi András énekrészeiben mintha kifejezetten visszafogná magát, talán nem akarja azt hozni, amit tőle várna a közönség. A következő Tébolydában viszont Kiss Tibor túlságosan is rutinból adja saját figuráját. Ráadásul úgy tűnik, itt megjelenik az, amit a többi dalban sikeresen elkerült a Csík Zenekar: hogy megelégszik magával azzal az ötlettel, hogy készít egy átdolgozást. Van benne egy lassúra váltás is, az egyetlen, amit nem játszanak ki igazán hatásosan.

A Szívrablás című újabb Kispál-feldolgozás viszont ismét egy bravúrdarab, mégpedig másképpen, mint az eddigiek: itt a zenekar jól hallható örömmel éli ki a drámázásra való hajlamát, ami a dal primer szinten is átélhető drámaiságát csak megfejeli. Egy új rész is került hozzá, egy igazán szép váltás után jönnek a sűrűn megszólaló hegedűk, a brummogó bőgő – Csík János pedig jobb Lovasit ad itt elő, mint ezen a lemezen az igazi, miközben teljesen önmaga is marad.

Ezután, lám, sokkal jobban működik a tradicionális zene, amit végül a Suite követ: népdalok alapján, Csík János ötletéből Lukács Miklós szerezte, a Vivace Kamarazenekar vendégeskedik benne. Ez igényli a legtöbb odafigyelést, mert csak így jön ki, hogy tulajdonképpen mi történik itt. A bevezetés könnyen “klasszikusként” azonosítható, bár már előlegez sok mindent, ami jön; majd egy szívszorító népdal következik (Majorosi Marianna ismét remekel). De ez csak felvezetés ahhoz, hogy a kamarazenekar és a Csík Zenekar elkezdjen játszani egymással. Jól ismert, nem rendszeres klasszikuszene-fogyasztók számára is könnyen azonosítható megoldásokba szüremkedik bele a népzene; vagy fordítva, észrevétlenül belopakodik a romantikus hegedű a népi hegedű mögé, és megpróbálja kedvesen lenyomni, de végül ő adja meg magát; akár frázisonként változnak az arányok és a viszonyok. Valamint ne feledjünk, korántsem csak intellektuális örömöt nyújt eza játék.

Végül csak kell egy betűt adni. Minden részleges idegenkedésem és helyenkénti kifogásaim mellett ez egyszerűn nem tud rosszabb lenni, mint A-.

quart.hu

Akár ez is tetszhet A szerző további művei

Comentários no Facebook