Bajnokok próbája: Judas Priest a Szigeten

Prince után két nappal a Judas Priest is két és fél órás koncerten lépett fel a Szigeten. Méghozzá könnyen lehet, hogy utoljára Magyarországon. Felért-e saját emlékművéhez a heavy metal egyik legnagyobbja, illetve van-e férfiasabb férfi Rob Halfordnál a világon?

Nehéz megfogni, hogy mi teszi a Judas Priestet a legjobb heavy metal zenekarrá, nem is feltétlenül fejteném ezt meg itt (ráadásul nyilván nézőpont kérdése maga a felvetés is, én persze kitartok mellette), mindenesetre valami olyasmihez lehet köze, hogy a Priest – ismételten csak nehezen megfogható módon, és nem is feltétlenül tudatosan, sőt, épp hogy zsigerből – úgy testesíti meg önmagában a műfaj szabályait, vagy kliséit, ha tetszik, hogy mindvégig végtelenül férfias marad. Ez nem annyira magától értetődő a heavy metal esetében, főleg ha történelmi távlatban tekintünk rá, a nyolcvanas években történt átértékelődését, illetve mára kialakult nosztalgikus töltetét is hozzávesszük. Ez a férfiasság természetesen nem merül ki a “szőröstökűségben” (igazából semmi köze hozzá, vagy nem úgy), a Judas Priest és a műfaj színpadiassága ellenére sokkal összetettebb annál és szintén nehezen megfogható, viszont egyértelműen Rob Halford személyének legmélyéből ered. Mert amikor Halford annak a bizonyos három oktávnak a legtetejét énekli is, akkor azt olyan tekintélyt parancsolóan teszi, ahogy arra egy heteroszexuális férfi valószínűleg nem képes. A mély hangokról ne is beszéljünk. Az már szinte mellékes is (persze nem), hogy a Judas Priestnek kurvajó számai vannak, amelyek a csípőmozgásra legalább annyira hatnak, mint amennyire a nyakizmokat megerőltetik.

A Judas Priest Epitaph című búcsúturnéjának (illetve utolsó világkörüli turnéjának) utolsó európai állomása volt csütörtökön a Sziget szabadtéri metálhelyszíne. A negyven éve az együttesben gitározó KK Downing nem vesz részt a turnén, tavasszal kilépett, őt az 1980-as születésű Richie Faulkner váltotta, aki szó szerint átvette Downing posztját, azaz a színpadon is kiemelt szerepet kapott a pirosgatyás Glenn Tipton, a háttérben basszusgitározó Ian Hill, Scott Travis dobos és Halford mellett. És több is volt mint tisztességes, ahogy a feladatát megoldotta, olyanokat szólózott, hogy na. A koncert a két nappal korábbi Prince-hez hasonlóan szintén két és félórás volt, és legalább annyira nagyívű, a maga műfaján belül persze.

A Judas Priest koncertje kimerítő és tömény élmény volt, miközben az együttes a legnagyobbakra jellemző alázattal emelt emlékművet nem elsősorban magának, hanem a műfajnak, illetve a rockzenének úgy általában: Black Sabbath-intro (War Pigs) az elején, Joan Baez-dal (Diamonds And Rust) a közepén, The Green Manalishi (Fleetwood Mac) a végefele. Halford hálával, de leginkább végtelen élettapasztalattal és nyugalommal mesélt az 1980-as brit heavy metal újhullámról a Breaking The Law előtt, hogy aztán egy szót se énekeljen a dalból, és az egészet a közönségre hagyja. Halford kedves volt, de nem nyájas, még mindig árad belőle az őszinte erő, a hangja pedig gyakorlatilag nem kopott semmit.

Értelemszerűen az egész életműből szóltak a dalok, és meglehetősen egységesen szólaltak meg (méghozzá jól is, szemben a Halforddal újra egyesülő turné pecsás állomásánál, amelyet akkor elfújt kissé a szél – mondjuk a haj is jobban lobogott, igaz), inkább a tempóban mutatkoztak meg a különbségek. Az első félórában a Never Satisfied és a bombasztikus Starbreaker a hetvenes évekből tökéletesen megfért a lehengerlő Judas Risinggal, amely már a kétezres évekbeli összeálláskor készült, illetve a lendületet kicsit megtörő, korábban említett Joan Baez-dal (Sin After Sin album, 1977) után még a 2008-as Nostradamusról is nagyszerű volt az az egy szám (Prophecy). A koncert első igazi csúcspontja az alattomosan táncoltató Nightcrawler és a kegyetelnül fülledt Turbo Lover kettőse volt, üvöltött a sokezres közönség. Nem szívesen mennék végig a setlisten egy életműkoncerten (meg egyébként sem, rá lehet keresni az interneten), mindenesetre a kötelező körök is nagyon jól működtek: a Painkiller dobszólója, a természetesen folyamatosan átöltöző (bőrdzseki, rövis és hosszú, metálköpeny, farmerdzseki, fekete ing stb.) Halford motoron való visszajövetele, majd a Hell Bent For Leather, illetve aYou’ve Got Another Thing Comin’ őrületes – és az új gitáros szerves helyét mutató – szólója. Voltak unalmasabb részek, ezek szinte mindig a tempót megakasztó dalok voltak – az ilyenek tudnak még kimerítőbbé tenni egy két és fél órás fellépést, ennek ellenére azonban a Judas Priest nagyszerű metalkoncertet adott a Szigeten, talán utoljára Magyarországon. B+

quart.hu

http://quart.hu/cikk.php?id=6537

You might also like More from author