Interjú

Még nem ért véget a Magna jubileumi éve – MEZŐ MISI

By  | 
Idén tízéves a Magna Cum Laude zenekar. A banda frontemberével beszélgettünk. INTERJÚ
 
 – Jubileumi évetek volt, gyakorlatilag minden erről szólt az új sorlemez (a 999-től), a nagykoncertről készült dupla koncertlemez és DVD címéig.

– Az igazság, hogy még mindig sokan azt gondolják, hogy csak négy-öt éves a Magna Cum Laude, mert akkor ismert meg bennünket az ország. Addig csak amolyan fantomzenekarként léteztünk. Bár ugyanezeket a dalokat játszottuk, valamiért mégsem kaptuk meg ugyanazt a támogatást sem a kiadótól, sem a közönségtől, mint most. Akkoriban teljesen másmilyen típusú produkciók mentek, akkor valahogy nem nagyon volt létjogosultsága olyan zenéknek, amiknek kicsit mélyebb tartalmú szövegei vannak, olyan melankóliát, harmóniákat tartalmaznak, amik nem megszokottak a hazai palettán. 

– Azóta sem nagyon lehet megfogni a zenéteket. 

– Mi magunk is egy örök problémával küzdünk. Aki úgynevezett alternatív zenét hallgat, annak mi popzenekar vagyunk, aki meg nagyon popzenét hallgat, annak túl alternatívak vagyunk. 

– A popularitással egyenes arányban nőtt a negatív kritikák száma is. 

– Már régóta tisztában vagyunk azzal, hogy mindenkinek nem tetszhet a zenénk. De azért vicces, hogy miután, már nem is tudom, hány hétig, hónapig, listavezető volt az új lemezünk (999) a Mahaszon, rögtön jöttek a kritikák, hogy eladtuk magunkat. 

– Beleszólt valaha is valaki a zenétekbe, az imidzsbe vagy akár abba, hogy milyen videóklipet csináltok? 

– Soha senki, de nem is engednénk. Az elején volt egy bepróbálkozása az akkori menedzserünknek, igyekezett beletuszkolni minket egy olyan skatulyába, egy nagyon tiniknek szóló dologba, ami nekünk nem tetszett. Csinált egy-két fotósorozatot, amire azt mondtuk, hogy na, akkor itt most álljunk meg, mert ezek nem mi vagyunk! 

– Mi történt a billentyűsötökkel, Milek Jocival? 

– Az egy elég szerencsétlen helyzet volt. Négy éve elindult velünk a szekér, rengeteg koncert, interjú, miegymás, és ő valahogy nem tudta felvenni ezt a ritmust.  

– És a doboscsere? 

– Az tulajdonképpen egy kényszerváltás volt, mert az első dobosunk átigazolt egy másik csapatba, és akkor kénytelenek voltunk dobost keresni. Meghallgattunk négy-öt jelöltet, és Imike bevált. Ő egyébként ismerte Tibit régről, mert korábban már játszottak egy csapatban. Igazából jót is tett a csapatnak a váltás, dinamikusabb lett az egész.  

– De ugyanúgy megmaradtak a leosztott szerepek?

– Igen, Szabó Tibi gitáros írja a zenét, Kara Misa pedig a szöveget. 

– Te nem is szólsz bele? Mondjuk, ha valami nagyon nem fekszik neked? 

– Előfordult, persze, de semmi feszültség nem volt belőle, Misa átírta kicsit. Többnyire viszont olyan szöveget ír, amihez hozzá sem tudok szólni, csak tátott szájjal nézem, annyira hihetetlen, ahogy egy témához hozzányúl. 

 

– Mielőtt, ahogy te mondtad, beindult a szekér, miből éltetek? 

– Tibi pszichiátrián dolgozott mint ápoló, Misa besegített a családja vállalkozásában, én pedig egy asztalosműhelyben dolgoztam. Muszáj volt dolgozni, hogy kifizethessük a számláinkat, persze közben zenéltünk, mert ez az életünk. De volt, hogy még az is érvágás volt, ha egy reggeli tévéműsorért fel kellett utazni. Megesett, hogy Misától kellett kölcsönkérnem két-, háromezer forintot a vonatjegyre vagy hogy négyen ettünk egy menüt egy gyorsétteremben. De ez így szép. Hogy értékelni tudd a sikert, ahhoz meg kell élni ezeket a mélységeket. Ha újrakezdeném, akkor is valószínűleg ugyanígy szeretném csinálni. Az időt nem lehet kispórolni semmiből. Vagy ahogy Hobó mondja legújabb lemezének egyik számában: “a sikernek ára van, nem titka”. Ez valóban így van, meg kell fizetni a sikerért. 

– Bármi áron? 

– Azt nem mondanám, például a menedzserünket nap mint nap felhívják tévécsatornák, hogy szerepeljek ilyen-olyan műsorokban, amire én mindig azt felelem, hogy ha nem muszáj, akkor inkább nem szeretnék részt venni benne. Nem egy számomra értéktelen műsor miatt szeretnék benne lenni a köztudatban, hanem azért, hogy mennyire fantasztikus zenét csinálunk. 

– A siker nem változtatta meg a csapaton belüli viszonyokat? 

– Igazából nem. Már ’99-ben, amikor megalakult a zenekar, érezhető volt egyfajta klikkesedés, ami nem negatív, de én Szabó Tibivel jóval több időt töltök, mint Misával. Ő pedig az Imikével teszi ugyanezt. Ez egyébként érezhető a habitusunk közti különbségen is, illetve azon, hogy mi az, amit el szeretnénk érni. 

– Miért mi az, amit te el szeretnél érni? 

– Szeretném egy fokkal feljebb emelni a zenekart, mert úgy érezzük, hogy lehetne belőlünk egy olyan csapat, mint a Tankcsapda vagy a Kispál. Minőségi váltásra van szükségünk, amin azt értem, hogy a mennyiség ne menjen a minőség rovására. Nem kell, hogy 130 koncertünk legyen egy évben, legyen csak ötven, de az hangzásban, látványban olyan legyen, hogy mindenki azt mondhassa, színvonalas, minőségi koncertet kapott a pénzéért. 

– Van olyan, hogy elégedetlen vagy egy koncertetekkel? 

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden koncert tökéletesre sikerül. Van olyan, hogy teljesen összetörve jövünk le a színpadról, hogy mennyire rosszak voltunk, és a közönség sem vette igazán a lapot. 

– Azért ez, gondolom, ritkán fordul elő. 

– Nem túl gyakran, és szerencsére nemcsak a közönség fogadott el minket, hanem a szakma is. Fantasztikus minden reggel úgy felkelni, hogy belenézel a tükörbe, és elégedett vagy azzal, amit csinálsz. 

– A szakma teljesen egyértelműen elismer titeket, például Lukács Laci fellépett a nagykoncerteteken a Pecsában, de akár említhetnénk Sub Bass Monstert is, akivel néhány évvel ezelőtt együtt készítettétek el a Lehet, hogy eltört című számot. 

– Igen, nagyon jó érzés, hogy a húszéves Tankcsapda frontembere azonnal igent mond a felkérésünkre, de ennél még sokkal meglepőbb volt számunkra, amikor Révész Sándor elfogadta a meghívásunkat az első Magna-karácsonyra. Köztudott, hogy ő nagyon kevés felkérést fogad el, sőt van, hogy még a saját koncertjére sem megy el, ha olyan kedve van. Malmozva ültünk a koncert előtt, hogy vajon eljön-e vagy sem. Amikor megjelent, mindenkit név szerint szólított, én meg csak tátott szájjal néztem, hogy mekkora alázattal bír Magyarország legnagyobb rockikonja. Aztán mondtuk neki, hogy “Sanyi, akkor próbáljuk el a dalt!” Mire ő: “nem kell”. Gyakorlatilag, amit azon a koncerten hallott a nagyérdemű, azt semmiféle próba nem előzte meg. 

– Idén két Magna-karácsonyi buli is lesz. Egy Gyulán, egy pedig a Petőfi Csarnokban.

– Az elmúlt két évben Békéscsabán tartottuk a karácsonyi bulit, de mivel – teljesen jogosan –, megkaptuk a gyulaiaktól, hogy mégiscsak gyulai a zenekar, ezért idén ott lesz. Eddig is csak azért választottuk Békéscsabát, mert Gyulán a sportcsarnokon kívül nincs igazán jó helyszín, annak viszont iszonyú az akusztikája. Most bevállaltuk, hogy megpróbálunk valamit kezdeni vele, befüggönyözzük, hogy akusztikailag jobb legyen vagy kitalálunk valamit. Viszont úgy gondoltuk, hogy mivel elég nagy táborunk van itt, Budapesten is, ezért tartunk egyet itt is.  

– December 27-én lesz a Pecsában. Idén is lesz vendég? Készültök valami meglepetéssel? 

– Ezen a koncerten Nagy Feró lesz a vendégünk. Annyit kell tudni erről a kapcsolatról, hogy a Feró nagyobbik fiának, Botondnak mi vagyunk az egyik etalonzenekara. Minden koncertünkön ott van. Aztán az egyik gödöllői fellépésen, mert ott laknak Feróék, lejöttek a Trafóba családostul. Annyira jól elbeszélgettünk, elpálinkáztunk, hogy olyan nexus alakult ki, amit akár barátságnak is nevezhetünk. A másik dolog, ami miatt ez karácsonyi buli egy kicsit más lesz, az, hogy nem hétkor lesz kapunyitás, hanem már kora délután a Petőfi Csarnok udvarán lesz egy disznótoros, egy ilyen igazi vidéki pálinkás, lacikonyhás dolog zenészekkel, vendégekkel, rajongókkal.  

 

– Feróval mi lesz a közös produkció? 

– Elénekli velünk a Pálinka dalt, és még két Beatrice-nótát is eljátszunk együtt. 

– Egy Magna-könyvet is terveztetek idénre. 

– Igen, de próbáljuk megfelelően ellőni a muníciót, hogy ne egyszerre jelenjen meg minden, aztán pedig egy évig semmi. A könyv várhatóan jövő tavasszal jön majd ki.  

– Esetleg új lemez is készül?  

– Igen, bár ez azt hiszem, még nem publikus. Szeretnénk jövőre egy olyan lemezt kiadni, amin kedvencektől, nagy példaképektől szerepel egy-egy dal magnás feldolgozásban. 

– Mint például a Beatles-feldolgozás, amit a koncerteken játszotok? 

– Nem, ezek kizárólag magyar szerzemények lesznek. Az Eleanor Rigby egy egészen speciális dolog, és azt mindenki szereti, de én igazából mindig a saját dalainkat akarom megmutatni a közönségünknek. 

– Ti megünnepeltétek valahogy ezt a jubileumi évfordulót? 

– Gyakorlatilag egész évben ünnepeltünk. Nekünk minden koncert ünnep. 

kultura.hu

Comentários no Facebook