“Augusztusban nincs karácsony” – Bocskor Bíborka a Quartnak

Egyszer már híres volt a Magashegyi Underground, aztán feloszlott, most megint van, idén pedig megjelenteti első nagylemezét. Az együttes énekesnőjével, Bocskor Bíborkával beszélgettünk, aki hátat fordított a Megasztárnak, lehámozta a skatulyákat, nem szívesen tagad meg semmit, egy szál dobgéppel énekelne és muslinca repült a szájába.

Mi volt az első zenei élményed?

Biztos tudod, hogy erdélyi vagyok. Egy kis faluból, Csíkszentmártonból jöttem. Ott a kommunizmus alatt, miközben a szüleim dolgoztak, az öregasszonyok vigyáztak rám, és vittek imádkozni. Ez ilyenkor arról szólt, hogy különböző családoknál, különböző házakban összejöttek az emberek, hozták a kicsiket és a nagyokat, és énekeltek. Ott nem volt egy finom dolog az éneklés, az Istennek jó hangosan kellett azt elénekelni. Aztán jöttek a gyerekdalok. Azt hiszem, hogy ma is ehhez a két dologhoz tudom magam viszonyítani, ez az én lakmuszpapírom: az öregasszonyok nyersessége, ők nem cifráznak semmit, és a gyerekdalok.

Olvastam valahol, hogy a “kecskéknek énekeltél”. Zavart téged a Megasztár idején, hogy ráderőltették a “vidéki lány Erdélyből” skatulyáját? Így élted ezt egyáltalán meg?

Igen, a Megasztárban ezt kicsit felkapták. Ez végülis igaz, édesapámnak százötven kecskéje volt. De mindig azt emelték ki, ami épp jól hangzott. Keresztbe is nézett egyszer a lelkem, amikor adtam egy interjút és medvés történeteket kérdeztek, aztán ezt úgy hozták le, hogy nálunk otthon a medve bemegy a konyhába és megeszi a befőttet. Ezt követően mondták is nekem otthon a székely legények, hogy “Bíborka, miket beszélsz”. Ugyanis ők vitték haza a pletykalapokat. Ez nem volt jó.

Mintha hátat is fordítottál volna annak a közegnek. Ez valóban így történt és tudatos volt, vagy egyszerűen csak nem kerestek meg lemezajánlattal?

De, többször is megkerestek. Valahogy úgy nőttem fel és úgy alakult az életem, hogy bármi is jött velem szembe, amit rossznak éreztem, az valahogy mindig kibuggyantotta az értékrendem. Nem hős vagyok vagy szent, nem erről van szó. De arra emlékszem, hogy találkoztam egy producerrel vagy menedzserrel, akinek volt egy Mária a nyakában. Megkérdeztem, hogy miért hordja. Iszonyatosan zavarba jött. Nem értettük meg egymást, nem találtuk meg a közös hangot, egymás szavait. Így kezdtem kimorzsolódni. De a megasztáros közegből nem volt olyan nehéz elszakadnom, mert az inkább kifelé szólt, így mindenki hanyagolta utána a barátságokat. Ma már többen asszociálnak rólam a Magashegyi Undergroundra. De ebben sok munka volt. Le kellett magamról hámoznom.

Akkor ez egy tudatos lépés volt.

Igen. Ugyanakkor én sose akartam valaminek a megtagadásával kifejezni magamat. Mert ha valamit megtagadok, akkor az nekem létezik. Ha nem tagadom meg, akkor az már nem is fontos nekem.

A Magashegyi Undergroundnál viszont gyakran felmerült a zene mellett az ideológia. Elég a fonogramos esetre gondolnunk, ott volt megtagadás, vagy akár ha azt vesszük, hogy a Magashegyi Undergroundot nagyrészt a Kaukázus zenészei alkotják (korábban Kardos-Horváth János is a MU tagja volt, de az újjáalakulás óta már nem az). Mennyire azonosultál a zenésztársaid ideológiai hátterével?

Nem erőltettem én ezt soha. Együtt akartam lüktetni, zenélni velük. A Magashegyi Undergroundnál sohasem volt – sem koncerten, sem dalokban – tudatos ideológiaépítés, csak egyszer: amikor nem értettünk egyet az emelt díjas smsekkel. És nem mondhatjuk azt sem, hogy a Magashegyi Undergroundot a Kaukázus zenészei alkotnák, mert bár az igaz, hogy négyen tagjai a Magashegyinek, de rajtuk kívül Szalai Anesz, Bakai Marci és én is tagjai vagyunk a zenekarnak. Szoktunk hívni fuvósokat is, ez minimum fele-fele, és ez nagyon sokat számít, egészen más dolog jön létre.

Vannak partizánkoncertjeitek, azaz nem jelentitek be, hogy hol játszotok, aztán egyszer csak megjelentek a helyen és játszotok. Volt olyan, hogy valaki ennek nem örült a helyszínen, mert nem a ti koncertetekre volt kiváncsi? Tényleg nem jelentitek be?

Igen, voltak és lesznek is ilyenek. Ezek akusztikus koncertek. Karácsony környékén volt egy ilyen koncertsorozat, és sütöttünk mézeskalácsszíveket és beleírtuk, hogy “Magashegyi Underground”. Többnyire pozitív volt a visszajelzés, de volt olyan, aki nem fogadta el a süteményt. A legutóbbinál egyébként Máriusz (Fodor Máriusz, billentyűs) egy-két órával korábban kirakta a honlapra, hogy hol lesz és mikor.

Vannak elvakult rajongóitok, akik követnek titeket ilyenkor?

Van vagy tíz, igen.

Ha megkeresne titeket a McDonald’s, hogy készítsetek nekik egy dalt, arra igent mondanál?

Biztos, hogy nem.

Miért?

Mert nem állok ki olyasmiért, amit magam nem tennék meg. Kólát nem iszom, magam főzök, a szüleim bárányhúst küldenek nekem.

És ha a kiadó mondaná?

Ez a veszély nem áll fenn, mert nincs kiadónk.

Nem is lesz?

Úgy néz ki, hogy nem. Teljesen felesleges. Magánkiadásban jelenik meg a lemezünk márciusban.

Fizikai formátumban is?

Igen. De le lehet majd tölteni ingyen. Mint ahogy az eddigi anyagainkat, és a legutóbbi ep-t is.

Arra írt egy számot Tövisházi Ambrus is. Ír majd többet is?

Ő ajándékozott nekünk egy dalt, a Berekerdő balladáját, annak Tariska Szabolcs írta a szövegét. Azt kicsit átforgattuk, -formáltuk. Én ennyiről tudok.

Van egy másik Tariska-szöveg is az ep-n, a Szívtakarítás. Szeretsz saját szöveget énekelni, azonosulsz-e a máséval, fontos ez egyáltalán?

Tudtam azonosulni vele, igen. Én is írtam két szöveget a lemezre, ugyanakkor tudom, hogy eléggé abszurd és behatárolhatatlan a világom, lehetetlen lenne, hogy csak ebből álljanak a Magashegyi szövegei. Nagyon tetszik, ahogy Szabi ír, azért, mert benne van az a fajta dualitás, a nagyváros, a kisfalu, ami engem érdekel és foglalkoztat.

Egy mondattal, esetleg szavakkal hogyan jellemeznéd a fővárosi magyar embert?

A gyorsasággal, a szemkontaktus hiányával, az egymástól való félelemmel. Pedig szép mindenki.

A magyar popzenében igen masszív hagyománya van az abszurd, “fura” szövegekenek, illetve az általad említett dualitásnak. Te mikor találkoztál először ezzel?

Kamaszkoromban. Zeneiskolába jártam és akkoriban inkább komolyzenét hallgattam. Aztán találkoztam a Kispállal, a Quimbyvel, az Anima Sound Systemmel. Ott, Csíkszeredában, a bulikban.

Inkább dalok szövegei vannak rád hatással vagy az irodalmiak?

Nehéz erre válaszolni, mert minden. De inkább az irodalom. Ugyanakkor nagyon szeretem a Bëlga szövegeit. A Puputeve a kedvencem. Az elmúlt időszakban meghívtak az Irodalmi Centrifugába, és ott számos Magyarországon élő kortárs költőnővel találkoztam. Így választottuk ki a Kockarapet is, azt Szabó T. Anna írta. De Péter Ogival is dolgoztam együtt. Vele egy általa megzenésített Tóth Kriszta-verset énekeltünk.

Hajós Kristóffal is énekelsz az Unbending Trees készülő új lemezén. Ott is magyarul?

Nem, ott angolul. Jó helyen tapogatózol (nevet). Én magyarul énekelek. Kristóf egy kellemes ember. Azt szerettem meg benne, hogy nem tartozik sehová. Az Invisible című dalt tervezzük együtt énekelni. Az az igazság, hogy még nem találtam meg a lényegét. De majd megtalálom, ha meg kell.

Ért már kellemetlenség színpadon?

Egyszer énekeltem a Quimby egyik számát, és éppen ott tartottam, hogy “nem vagy itt jó helyen”, és akkor berepültek a kismuslincák a szájamba. Többre nem emlékszem.

A Kaukázushoz hogyan viszonyulsz, viszonyultál?

Volt már Kaukázus, amikor még nem volt Magashegyi, aztán a Magashegyi híresebb volt mint a Kaukázus, mégis a Kaukázust akarták csinálni a fiúk. Illetve párhuzamosan akarták csinálni, én meg kikoptattam magam inkább. Utána nem figyeltem, hogy mi történik. Aztán voltam a Szkéné Színházban egy előadáson, és felhallatszott , hogy a Jani (Kardos-Horváth János, a Kaukázus énekese) a Szeplős vállat énekli. Arra gondoltam, hogy ez vajon jel-e. Aztán pár hónapra rá hívott a Máriusz, hogy csináljuk újra a Magashegyit. De ezen túl nem követtem annyira őket.

Abban a másfél évben mit csináltál, amíg nem volt Magashegyi?

Volt egy nehéz időszakom, amikor azt éreztem, hogy bármit, amit csinálok, az hiteltelen, mert csak az lenne tulajdonképpen hiteles, ha bemennék egy dobgéppel egy helyre, és arra mondanék és énekelnék rá minden hülyeséget. Volt egy pangás akkor az életemben. Emlékszem, a Mennyek kapui (Az elektronikus zene évtizede) című könyvet olvastam éppen egy parkban, és nagyon szomorú voltam, mert úgy éreztem, hogy semminek sincs semmi értelme, mert mindent kitaláltak, minden megvan, minden csak burok, én nem tudok soult, jazzt és népdalt énekelni, nem tudtam, hogy mit kéne csinálnom. Ezért szeretem a Magashegyit, mert az egy megengedő közösség. Értjük egymást. És ez még alakul.

Mit gondolsz így utólag, az évtized tehetségkutató műsorai segítették az “egyén boldogulását a zeneiparban”?

Hogy is mondjam… Lehet augusztusban is karácsonyfát díszíteni, de attól még nem lesz karácsony.

Mi volt tavaly a kedvenc dalod?

Alison Goldfrapptől a Clowns. De rongyosra hallgattam Cecilia Bartolinak a betiltott operáit (Opera proibita), vagy a The Dø zenéit.

Mikor adtál utoljára pénzt lemezért?

Elég régen.

Vannak saját zenei terveid?

Nincsenek terveim. De szeretnék Pagonyi Andrissal valamit, ő egy nagyon jó harmonikás fiú. Hiszek abban, hogy olyan emberek találkoznak egymással, akiknek találkozniuk kell és dolguk van egymással. Soha nem tervezek előre semmit, de szeretnék.

quart.hu

You might also like More from author