„Tódultak ránk a jó nők” – Interjú Török Ádámmal

Január 22-én, egy nagyszabású fesztivál keretében a Petőfi Csarnokban lép fel Török Ádám. Vele beszélgettünk.

Hagyományosan januárban kerül megrendezésre a szokásos nagy bulitok. Miben lesz más az idei, mint az eddigiek?

Ez már a kilencedik buli, amit így a születésnapom táján rendezünk. A fő eltérés a korábbiakhoz képest az, hogy ezúttal kimondottan egy fesztivált szerveztem, ahol összehozzuk a fiatalokat az öregekkel, illetve külföldi barátaim is tiszteletüket teszik majd. Eddig mindig a saját bandáim, a Mini és a Rabbocska köré épült a program, most egy kicsit más lesz a menetrend. Két fiatal bluesbanda kezdi a programot, a Rockin Chair és a Bőrgyári Capriccio, illetve egy új formáció, amiben én is játszom, ez az Icecream Blues Band. Régi vágyam volt, hogy Felkai Mikivel zenéljek, most végre ez is megvalósult: többek között Cream és Gary Moore nótákat játszunk majd. Fellép még a Zöld a Bíbor Band, ahol Kékesi Bajnok, Donászy Tibi és Fischer Laci játszanak két roppant tehetséges fiatal zenésszel, Kiss Zolival és Nagy Zsolttal. Ők különböző régi, klasszikus dalokat nyomnak. Utánuk következik az est sztárvendége, Paul Camilleri, egy angol gitáros, aki Svájcban él, és a Status Quótól kezdve rengeteg nagysággal zenélt már együtt. Itt a saját lemezét mutatja be, amit Pete Brownnal, a Cream szövegírójával készített… Brown írta a White Room és a Sunshine Of Your Love szövegét is. 70 éves a pali, öreg hippi, szokott is fellépni itt-ott, de nekünk kicsit húzós lett volna átreptetni Londonból, aztán vissza… Egyszer viszont ezt is meg kellene lépni, mert állítólag marha jól is énekel amellett, hogy csodálatos szövegeket ír. Paul zenekarának dobosa Tom Beck lesz, akivel több mint húsz éve dolgozunk együtt itt-ott, ő ugye a Jamminből lehet ismerős. A végén pedig jön Török bácsi és a Mini egy alapos műsorral, jam sessionökkel, vendégként ott lesz Muck Feri, és persze Paul meg Felkai is zenél majd velünk. Szeretnék egy nagyon jó hangulatú, fiatalokat és öregeket összeeresztő koncertet rendezni.

Az előző DVD-tek komoly sikert aratott, esetleg most is készül majd felvétel a koncertről?

Nem hinném, ugyanis nem nagyon akadt idén szponzor… Pár haver segít több-kevesebb hangszerrel, de komoly, pénzes támogatóra ezúttal nem akadtunk sajnos. Egy DVD felvétel pedig nem olcsó mulatság.

A tőkeerős szponzorok elmaradása a válságnak köszönhető?

Egyértelműen. A közönség létszáma is szerényebb manapság. Ezt azonban csak úgy lehet orvosolni, ha még nagyobb erővel dolgozol, megpróbálsz mindig valami újat adni, összetartani azt a kis közösséget, akik szeretik ezeket a bluesos zenéket. De azt hiszem, most vagyunk valahol a válság mélypontján, talán hamarosan jobbra fordul a helyzet.

Említetted, hogy az Icecream Banddel Cream dalokat is játszotok. Némelyik Cream nótát több mint négy évtizede nyomjátok, zenészként mi jelent még inspirációt egy-egy újabb átértelmezéshez?

Tudod, nekem a Cream volt az első szerelmem, aztán jött Jimi Hendrix is. Őt mondjuk fehér ember nem nagyon tudta utánozni, noha a Rabbocskával később feldolgoztuk a Fire-t szaxofonnal, és az kurva jó volt. A Creamekkel már inkább lehetett próbálkozni. És hogy mi jelenti a kihívást bennük még ma is? Felkai Miki eleve másképp gitározik, mint Závodi Janó, ami rögtön egy inspiráció, a többiekről nem is beszélve. De alapvetően mindig találok újdonságokat ezekben a nótákban: meghallgatom a lemezeket, és egyszerűen jó kedvem lesz tőlük, mert imádom őket, és annyira frissek még mai füllel is. Egy csomó dalt egyébként nagyon rég nem játszottam, a White Roomot például 1970 tájékán énekeltem utoljára.

Emlékszel arra a pillanatra, amikor először hallottad a Creamet?

Pontosan emlékszem, fantasztikus volt. 1966 telén történt a dolog: ugye abban az évben júniusban debütáltak a Windsori Blues Fesztiválon, és kellett néhány hónap, mire hozzánk is eljutott a zenéjük. Akkoriban hallottam egyébként Hendrixet is először a Rádió Luxemburgon. Ahogy beúszott a fülhallgatón az éterbe ilyen sejtelmesen a Hey Joe, nem is hittem el. „Hát ez meg mi?” Később, tisztán is kurva jó volt persze, de mégis más, ez a teljesen elvarázsolt feeling már hiányzott belőle. Előttük a Troggsot, az Animalst szerettem, de hát azok sokkal egyszerűbb zenék voltak. Aztán jött ez a hat ember, ez a hat virtuóz, akik meghatározták a folytatást. Azóta is a hatásuk alatt vagyok… Eleinte rádión hallgattuk őket, aztán később már lehetett innen-onnan beszerezni lemezeket is, és ezeket átjátszani szalagos magnóra. De visszatérő dologról van szó, hiszen a ’90-es években Eddie Kramer újrakeverte az eredeti Hendrix lemezeket. Na, ott aztán derültek még ki dolgok… Volt benne egy csomó más hangszer, akkordgitár, amik az eredeti felvételeken nem hallatszottak: ott csak ez a fadinges, pszichedelikus őrület jött át. Tehát még 15 éve is mutatott újat a dolog.

Említetted, hogy nem túl egyszerű ma becsalogatni a közönséget a koncertekre. A ’60-as években netán egyszerűbb volt?

Legyünk őszinték: akkoriban, úgy ’66 és ’69 között kibontakozott egy óriási mozgalom a különböző iskolai és gyári zenekarokkal, akik saját készítésű hangszereken játszottak, koncerteztek. Ebből a többezer emberből ötven-hatvan híres lett, mert kitartóbb, tehetségesebb vagy szerencsésebb volt, a többi eltűnt. Mi például eleinte a csajoknak köszönhettünk nagyon sokat: egyáltalán nem játszottunk jól, a jobbnál jobb nők viszont tódultak ránk. Ma ezzel szemben százezrével zenélnek az emberek, és abból tízezrével vannak óriásiak. A mai fiatalok között rengetegen úgy játszanak, ahogyan mi ma sem tudunk, nemhogy akkoriban. Túltermelési válság van minden szempontból, több zenész próbál érvényesülni, mint amennyit a közönség be tud fogadni. Ezért aztán nagyon nehéz is nekik bármit elérni.

Még annak ellenére is nehezebb szerinted az érvényesülés, hogy akkoriban a politikai rendszer állított elétek gátakat?

Olyan kitartóak voltunk, hogy nem tudtak velünk mit kezdeni. De én például a színpadon sosem politizáltam, noha nagyon is képben voltam a politikát illetően akár belföldet, akár külföldet tekintjük. Ez némileg családi indíttatásból fakadt, ugyanis azelőtt apám is politizált, a Kisgazdapárt tagja volt a Rákosi-korszak előtt. Zaklattak is minket utána eleget… A rendőrök persze tudták rólam, hogy mit gondolok, miket mondok a kocsmában részegen, de a színpadon mindig visszanyeltem, ami a számon volt, és ez sokat számított. Ugyanakkor viszont legyünk őszinték: itt akkoriban már operettkommunizmus volt ahhoz képest, ami például az NDK-ban ment. Persze én is tudom tételesen például egy csomó mindenkiről, hogy ki jelentett rólam. Akadt olyan is, aki 11 évig folyamatosan adta le rólam a jelentéseket.

Beszéltél is az illetővel erről?

Persze. Egyből sírva is fakadt, hogy „jaaaajj, Gyugyókám, hát nem úgy volt az”… Most erre mit lehet lépni? Verjem meg? Meg tudnám éppen verni, de sok értelme nem lenne… Egyébként nem nagyon kutattam magamtól azután, ki és mit jelentgetett rólam, mert félek, hogy mi derülne ki például csajokról, akikbe szerelmes voltam. Mint az NDK-ban, ahol a feleség jelentett a férjről, a férj jelentett a feleségről… És volt pár feleségem nekem is. Ki tudja… Inkább maradjon ez már meg a történelemnek, mindenkinek jobb így. De ismétlem, nálunk azért nem volt annyira vészes akkor már a helyzet, mint máshol, ahol az ellenzékieket simán elütötte a járdán egy Pobjeda, aztán a tanúk egybehangzóan azt mondták, hogy baleset történt, az arc nem figyelt oda, és rossz helyre lépett.

És éppen az ütötte el, aki kinyomozhatta volna, mi történt…

Pontosan… Mint mondtam, kitartóak voltunk, ami szintén nagyon sokat számított, ráadásul könnyebben tudtunk érvényesülni, mert nagyobb volt a tér a kibontakozásra. Létezett 20-25 országosan ismert zenekar, meg még egy csomó underground, és annyi melónk volt, hogy az valami félelmetes. Le kellett mondanunk egyes felkéréseket, mert előfordult, hogy egy estére három-négy meghívást is kaptunk… Később persze a nagyobbak már kitalálták, hogy több cuccot állítanak fel, és akkor csak át kell utazni az egyik helyszínről a másikra. Ma ezzel szemben már egy bulit is nehéz leszervezni.

Még az olyan régi nagy neveknek is, mint a Mini?

Igen. Pedig így sem vagyunk drágák, fejenként 20-25 rongy jut egy koncert után mindenkire… Persze az is egy kérdés, hogy mennyire menj le az árral. Odaviszek egy tízmilliós cuccot, a hangszerekkel, kamionnal együtt harmincmillió forintnyi technikát, minőséget adunk a közönségnek, tehát nyilván nem engedhetünk a végsőkig.

Hány nézőre számítotok a bulin?

Nagyjából ezer emberre. Együtt mozgunk a PeCsával, együtt sírunk, együtt nevetünk, vállvetve dolgozunk. Nagyon bízom benne, hogy ez az erős összeállítás behozza majd a nézőket. Olyan ma már nincs, mint a ’70-es években, hogy kedden este háromezer ember jön el a koncertünkre. Sőt, ma már rockzenekarok közül tulajdonképpen csak a Tankcsapda hoz be ennél több embert, és ők sem olyan gyakran…

Mekkora volt a legnagyobb közönség, akik előtt felléptél?

Philadelphiában, 1990. július 4-én játszottam az ottani hagyományos függetlenség napi bulin, amit 1976 óta minden évben megrendeznek a Philadelphia Art Musem lépcsőjén felállított hatalmas színpadon. Az azévi koncertre több mint 500 ezren jöttek el. A koncepció az volt, hogy a keleti rendszerváltások örömére hoztak egy nyugat-európai zenekart, a Jammint, és egy kelet-európai előadót, ez lettem én. Hat számot játszottam önállóan, aztán együtt muzsikáltunk. Utánunk a The Hooters lépett fel, aztán a Crosby, Stills, Nash & Young. Emlékszem, kiültek ilyen bárszékekre akusztikus gitárokkal, én meg csak néztem: mit csinálnak ezek a vénemberek, hát ennyire öregek már? Csak utána láttam az MTV-n az unplugged sorozatot, hogy ez az új trend… Utána aztán már mi is játszottunk így, szeretek is akusztikus bulikat csinálni, mert mindent tisztán hallasz, és nem is fáradsz el annyira, mint egy hagyományos koncerten.

Ezen kívül melyik régi nagy koncerted volt különösen emlékezetes?

A Tabánokat mi kezdtük el annak idején az LGT-vel együtt, ezek mind nagyon nagy bulik voltak. Aztán ugyanilyen szívesen emlékszem vissza az 1978 tavaszán megrendezett Szolidaritási Rockfesztiválra, amit a KISZ rendezett a BNV nagy csarnokában. Itt 37 ezer fizető néző volt, összesen olyan 40 ezren lehettünk. A rendszerváltásig szerintem ez volt a legnagyobb szabású magyar koncert: a Mini mellett a P. Mobil és a Piramis játszott még.

Ha már őket említed, szerinted minek köszönhető, hogy a Mini jobban meg tudta őrizni a lényegét, mint néhány egykori pályatárs, akik követhetetlen tagcserékkel, acsarkodással rombolták le a régi mítoszukat?

Nálunk állandóság volt: itt vagyok én, mint zeneszerző, énekes, fuvolás és szövegíró, és itt van velem Németh Karcsi, akivel egy kisebb szünetet leszámítva 1974 óta együtt zenélünk. És persze ott vannak a többiek, akiket vendégként mindig újra és újra visszahozunk valamilyen formában, így Mohai, Tátrai… Nyilván nem akarom magunkat a Weather Reporthoz hasonlítani, de ha megnézed, Wayne Shorter és Joe Zawinul ott is mindig a ritmusszekcióval újított. Figyelem egyébként a külföldi és magyar kortársakat, és csodálkozom is néha. Én soha senkit nem pocskondiáztam, akárhogy is váltunk el egymástól. A saját fészkébe nem csinál az ember.

Nem fordul meg néha a fejedben, hogy a Mini sikere igazából egyáltalán nem volt nyilvánvaló? A zenétek sosem volt az a kifejezett slágeres, könnyen emészthető valami…

Hát nem, egyáltalán nem. Azok a régi lemezek még mai füllel is frissnek, progresszívnek hatnak. Sőt, ahhoz képest még butítottunk is sokszor, amit eredetileg akartunk… De igazából az új lemezeken szereplő dalok sem rosszabbak egy szemmel sem, mint a Vissza a városba vagy a Kereszteslovag. A közönség persze bizonyos kísérleteket nehezen emésztett meg, például amikor Tibusszal csináltuk a Tátrai – Török Tandemet a ’80-as években bejött csuda izgalmas elektronikus hangzásokkal. A nézők meg csak álltak, és kérdezték, hogy mikor jön a Vissza a városba. De egyébként a Vissza a városba is jó lemez volt, szó se róla, nem véletlenül szeretik a mai napig annyira.

Az volt a legsikeresebb albumod, ugye?

Igen, 51 ezer fogyott belőle, tehát aranylemez lett volna, de Erdősék épp akkor emelték 50 ezerről 100 ezerre az aranylemez határát, és utána már nem nagyon foglalkoztak velünk. De attól az még járt volna. A másik kiugró siker pedig a Dzsungel volt, abból is több mint 40 ezer ment el.

Ehhez képest hány lemezt adtok el manapság?

A legutóbbi Mini lemez és a már említett DVD is olyan 4 ezer példányban keltek el. Ezek mai viszonylatban jó eredményeknek számítottak. Külön örömömre szolgált, hogy amikor 2007-ben kijött a DVD, ismét bekerültem a Top 20-ba 30 év után. Igaz, hogy egy DVD-vel, de akkor is…

kulturpart.hu

You might also like More from author