„Néha bekerülünk a Legyen Ön is milliomosba” – Interjú Kukovecz Gáborral

Decemberben került a boltokba a Pokolgép 1992-es albumának, a Vedd el, ami járnak újrakiadása. Ennek kapcsán beszélgettünk Kukovecz Gábor gitáros-zenekarvezetővel.

Miért pont most jött el az idő a Vedd el, ami jár újrakiadására?

Már régóta terveztük a dolgot, hiszen az album sok-sok éve nem kapható. A Vedd el, ami jár 1992-ben jelent meg magánkiadásban, és egy év alatt ki is futott belőle a legyártott mennyiség. Utángyártás nem készült, így aztán nem lehetett beszerezni, és most jött el az ideje, hogy ismét megjelenjen. Igazából inkább az az érdekes, hogy az azóta újra megjelentetett lemezek sincsenek a boltokban… Vásárlóként egy CD-boltban nyilván nem Pokolgép lemezeket keresek, de ha már ott vagyok, meg szoktam nézni a hipermarketekben, mi van tőlünk, és általában nem kaphatók az albumaink.

Pedig igény lenne rájuk, nem?

Ma kicsit olyan a helyzet, hogy valamelyest még a gazdag ember is elszegényedett, de még a mai világban is akadnak olyan zeneszeretők, akik nem a másolatot részesítik előnyben. Nekem is vannak olyan kedvenceim, akiktől mindent gyűjtök, meg persze olyanok is, amikbe a világhálón hallgatok bele. Az Alexandra által kiadott ’90-es Koncertlemez és a Vedd el, ami jár hiánypótló kiadványok: az élő album soha nem is jelent meg CD-n, a Vedd el pedig új köntöst kapott, kiegészült a borító képekkel, szövegekkel, méghozzá olyannyira, hogy egyszeri hallgatásra talán be sem fogadható az a rengeteg információ, amit hordoz.

Ha jól tudom, a hangzásba is belenyúltatok.

Igen, a Tom Tom Stúdióban zajlott a masterizálás. Kicsit megpróbáltuk közelíteni a megszólalást a maihoz, bár ez annak idején is egy nagyon jól egybekevert lemez volt, Rozgonyi Peti remek munkát végzett. Talán ez a legdögösebben, legkeményebben megszólaló régi Pokolgép album. Nyilván számomra is léteznek ilyen meghatározó hangzású lemezek itthon és külföldön, ilyen például a hármas Metallica lemez. A Vedd el, ami jár is időtállónak bizonyult ebből a szempontból.

Hogyhogy annak idején magánkiadásban jelent meg az album? 1992-ben azért még távolról sem volt annyira underground a heavy metal, mint pár évvel később…

Akkoriban zajlott a hazai lemezkiadás átalakulása, így aztán lehetségessé vált a magánkiadók megjelenése, és sorra alakultak a külföldi lemezcégek magyar leányvállalatai is. Mi is úgy gondoltuk, hogy megnézzük, mit tudunk kezdeni saját magunkkal… Aztán persze rájöttünk, hogy irtó sok munkával, utánjárással jár a dolog, így nem is adtunk ki több albumot önállóan, hiszen minden energiánk ráment a terjesztésre, a reklámra. A lemez fogadtatása egyébként nagyon jó volt.

Mit jelent ez példányszámra lefordítva?

30 ezret gyártottunk le belőle, ami egy év alatt elfogyott. Ez már akkoriban is jó eredménynek számított, ma meg egyenesen elképzelhetetlenül magas eladás lenne.

Az újrakiadás is egyből felkerült a MAHASZ-listára…

Ez is egy jó dolog, mivel nem vagyunk a média által körülrajongott figurák, nem szoktunk ott lenni a tévés főzőtanfolyamokon… Bár néha egy-egy kérdés erejéig a Legyen Ön is milliomosba bekerülünk, ami azért jó dolog. A csapatnak persze attól függetlenül is van egy múltja, jelene és jövője a magyar rockzenében, hogy szerepelünk-e a médiában vagy sem. Mi mindig is alkotni próbáltunk, méghozzá alkalmazkodva az adott kor körülményeihez. A közművelődési hálózat lepusztításával a koncerthelyszínek száma mára beszűkült, a netes letöltések következtében a lemezeladásból sem lehet megélni, így aztán becsületes munkával tartjuk fent magunkat, a hétvége pedig a miénk, és ugyanolyan rendszeresen játszunk, mint bármelyik más zenekar.

Mai füllel amúgy milyennek tartod a Vedd el albumot?

Zeneileg? Most mit mondjak erre? Én írtam a dalokat, inkább ítélje meg más… (nevet)

Azért kérdezem, mert szerintem mai füllel meghallgatva is ez a valaha született egyik legjobb Pokolgép lemez.

Nézd, én mindenkor zenélni próbáltam, mindig a tudásom legjavát próbáltam megfogalmazni a zene nyelvén. Volt, amikor ez kevésbé sikerült, volt, amikor jobban, de hát az ember az évek során fejlődik is, és nem biztos, hogy a közönségéből is mindenki vele együtt halad. Mai fejjel úgy látom, hogy kicsit talán bonyolult a Vedd el, ami jár… Aki az agyas, igényes dolgokat szereti, annak alighanem jobban bejönnek ezek az érdekes harmóniamenetek, amik nem minden zenekarnál fordulnak elő. Ez persze vagy jó, vagy rossz – nekem tetszik, más meg azt mondja, hogy ez sok, legyen inkább három akkord, és játsszunk punkzenét, mert az bőven megfelel az agyi tevékenységünknek. Zeneileg ez egy nagyon igényes lemez. A szövegekkel meg vagy azonosul a hallgató, vagy nem, és ha nem, akkor emiatt többnyire a zenét sem találja majd jónak. De hát ez már csak így megy.

Miért esett szét kicsit később a lemezt készítő felállás?

A ’90-es évek nagy techno-korszakában az egész honi rockzenei, keményzenei élet óriási válságban volt. Joe-val mi ugyan zenéltünk tovább, de a csapat egyes tagjai inkább vendéglátózni kezdtek, ami ugye azt jelenti, hogy örökzöldeket, akár diszkószámokat játszol mondjuk egy tengerjáró hajón. Viszont lehet vele keresni… Ezen a vonalon a hazai rockélet színe-java megfordult – mondjuk rajtam kívül –, volt, aki repülőgépen muzsikált, és így tovább. Aki ezt az egy dolgot tudja csinálni, annak túl kell élnie valahogy – bizonyára a vendéglátózók is szívesebben koncerteztek volna tovább, de akkor erre nem volt lehetőség, mindenki padlót fogott. Én tanárként helyezkedtem el, és azóta is ebből élek, de közben azért továbbra is írogattam a zenéket. Joe szintén zenélt tovább, a korábbiakhoz képest annyi különbséggel, hogy számos formációval járta az országot. Viszont ő sem ment el playbackelni, tátogni a diszkókba, mint nagyon sokan, hanem megmaradt a rocknál, és nem vállalt be semmiféle hányinger mulatós zenét.

1995-ben Gép néven adtatok ki lemezt. Miért kellett nyugdíjazni a Pokolgép nevet?

Abban az évben került sor az Utolsó merénylet néven futó Pokolgép nosztalgiakoncertre, ahol mindenki felvonult, aki csak valaha is játszott a zenekarban. A szervezők kérése volt, hogy ideiglenesen csináljunk úgy, mintha megszűnt volna a csapat, így ugyanis többen jönnek majd el a nagy bulira. Így aztán ennek fejében felfüggesztettük a Pokolgép létét, ami igazából nem jelentett sokat, hiszen mindenki megszűnt körülöttünk, alig volt hazai rockélet. Egyesek műfajt váltottak, mások feloszlottak… A Gép névválasztás persze azért jelezte, miről is van itt szó. Bátran mondhatom, hogy nekem a mai napig nagyon bejön az a lemez, bár nem ismerik olyan sokan. Kisebb példányszámban jelent meg, mint a korábbiak, de a maga idejében sikeresnek is számított. Még annak ellenére is, hogy sokan nem azt nézik, kényelmes-e a cipő, amit vesznek, hanem a márkáját… Zeneileg és szövegileg egyaránt vállalom azt az albumot, szerintem marha jó. A hangzása már más kérdés, de az sem kimondott baklövés azért.

Miért döntöttetek néhány évvel később mégis úgy, hogy újjáalakítjátok a Pokolgépet?

1998-ban vetődött fel egy pécsi szervező fejében, hogy mi lenne, ha összehozná egy koncertre a Pokolgépet, az Oment és az Ossiant. A buli olyan szinten teltházas volt, hogy megkérdeztük magunktól, miért is nem játszottunk együtt eddig, ha ilyen sokan szeretik, amit csinálunk… Így aztán elkezdtünk dolgozni az új dalokon, és azóta is működünk, koncertezünk és készítjük az albumokat. Ezek közül nekem leginkább A túlélő, az akusztikus anyag, illetve az utolsó, a Pokoli mesék jön be leginkább, és a Csakazértist kedvelem talán a legkevésbé. Zsákutcák mindenkinél jöhetnek, a régi fellállásnál is akadt ilyen a négyes lemezzel, a Metál az ésszel. De azt is sokan szeretik.

Volt ennek valami köze ahhoz, hogy a Metál az ész után ment szét a legismertebb felállás?

Nem. Egyszerűen annyi történt, hogy addigra megfáradtak a bandában az emberi kapcsolatok, és egy zenekar addig működhet, amíg a magánéletben és a színpadon egyaránt pozitív dolgokat tud sugározni úgy a közönség, mint egymás felé. Nálunk ez akkor már nem így volt.

Követted utána Kalapács Józsi és Nagyfi Laci pályafutását?

Nehezen tudok bárkit is követni, de a klipeket persze láttam, és azokkal minden rendben volt. Ugyanakkor meg… Nézd, Józsi és Laci távozásának fő indoka a nyilatkozataik szerint az volt, hogy mást szerettek volna csinálni, mint azelőtt, illetve hogy az általam hozott számok nem jók. Ehhez képest az Omen ugyan baromi jó dolgokat csinált, de hát az azért simán lehetett volna Pokolgép is… Ugyanígy Kalapács Józsi is a mai napig játssza a régi dalaimat, tehát nyilván tetszenek neki. Szóval talán egyszerűbb lett volna simán azt mondani, hogy nem jöttünk ki egymással. Nincs ebben semmi ciki, bizonyos dolgok néha elfáradnak. Lehet, hogy ma már ők is másként gondolják ezt az egészet, nekem pedig igazából soha nem is volt problémám. Számomra az egész szétválás derült égből villámcsapásként jött… Így aztán amikor ma, 2010-ben elmegyünk valahová koncertezni, és 14-15 éves srácok megkérdezik tőlem, hogy miért rúgtam ki Kalapács Józsit, nem is nagyon tudok mit válaszolni. Az élet ugyanakkor nem állt meg, ott a stabil közönségünk, akikből erőt merítünk. Kevés fórumon nyomulunk, nem szerepelünk állandóan mindenütt, ami azt vonja maga után, hogy kevés helyen tudjunk elmondani a gondolatainkat. Pedig a Pokolgépnél a zene mellett a szöveg is mindig kulcsfontosságú volt.

2008-ban miért nem jött össze a zenekar 25. születésnapját megünneplő nagy koncert?

Mert nem tudtunk együtt gondolkodni. A zenekar életében nagyon fontos szerepet játszott az a tagság, akikkel az első lemezt kiadtuk, nyilván ezeknek az embereknek ott lett volna a helyük. De ugyanígy azoknak is, akiknek köszönhetően az utóbbi 5-6 évben is működik a Pokolgép. Ez a csapat több mint 25 éves, ebből van, akivel már két évtizede muzsikálunk együtt, egy másikkal tizenöt, a harmadikkal hat. Én csak egy dolgot szerettem volna: ha minden zenész egyformán részesül a szervező által felkínált tiszteletdíjból. Ezt illetően támadtak nézeteltéréseink.

Magyarul te azt szeretted volna, ha a mostani felállás is megkapja a megfelelő szerepet és elismerést a bulin?

Igen, hiszen évek óta ők húzzák a szekeret, és a Pokolgép emiatt maradhatott élő, létező név. Nagyon kíváncsi vagyok például, hányan lesznek a Napoleon Boulevard koncerten, akik hosszú évek óta feloszlottak, kész, kifújt… Mi nem ilyenek vagyunk, és egy zenekarnak nem könnyű tartósan bent maradni a magyar zenei köztudatban. Rockvonalról is hosszasan tudnám sorolni a nyomtalanul eltűnt csapatokat… Összességében tehát elmentünk a dolog mellett, ez az igazság.

Mit gondolsz, lesz még valaha folytatás valami hasonló megmozdulással?

Én továbbra is nyitott vagyok, a mentalitáson kell változtatni… Igazából rém egyszerű ez az egész, és két probléma merült fel. Az egyik, hogy az a zenész, aki a régi felállásban is ott volt és az újban is – tehát én –, több tiszteletdíjat kapott volna. A másik, hogy miért játszanak a mostani felállás tagjai… Hát azért, mert ma ők jelentik a tagságot, és egyikük sem tehet arról, hogy valakik innen egyszer kiszálltak. Nem látom annak túl sok értelmét, ha valahol összejön a régi társaság és nosztalgiázik egyet, miközben az aktív tagság pihen. Mert ugye ilyenre is látunk példát itthon, egy zenekarnak három-négy formációja járja az országot, egyikben a Feri, másikban a Lajos… Most akkor ki az igazi? Nekem fontosak a mostani kollégáim, ahogyan persze a régiek is. Azt meg ki kell próbálni, hogy milyen érzés egy koncerten három órát játszani. Én már végigéltem ezt egyszer a húszéves bulin, és elhiheted, hogy elég horrorisztikus, amikor a lámpák 60 fokkal égetik a hátadat, és azt sem tudod, elájulj-e vagy sem. Nem a szocializmusban élünk, ahol egy ember húzza az igát, és ugyanannyit keres, mint aki nem így tesz. Az elvégzett munkát meg kell fizetni.

Ettől eltekintve azért kiegyensúlyozott a viszonyod a régi tagokkal?

Persze, nincs semmi gond, elvagyunk. Nagyfi Lacival beszélgetek, segít nekem hangszert szerezni, ilyenek. Nézetkülönbségek ettől még persze akadnak, bizonyos dolgokról másképp gondolkodunk.

Többször említetted a jelenlétet és a médiát. Nekem az utóbbi években úgy tűnik, hogy a Pokolgép kevésbé van szem előtt, mint más nagy nevek itthonról. Tudatosan húzódtok a háttérbe?

Egyáltalán nem, mi épphogy nagyon szeretnénk nyomulni. Már említettem, hogy ha elmegyek egy nagy áruházba, egy csomószor nem találom a lemezeinket, miközben bizonyos kiadóknak vannak olyan zenekarai, amelyekről minden hónapban írnak valamit különböző mondvacsinált dolgok kapcsán, és ezeknek az összes hanghordozója ott is van a boltokban. A mieink ezzel szemben nincsenek. Ez egyszerűen tréfa. Egy zenekart menedzselni kell: tudatni, hogy megjelent a lemezük, és lehetőséget teremteni arra, hogy akit érdekel, az megvehesse. Mindenesetre vannak, akik annyira szeretnek minket, hogy akkor is eljönnek megnézni a zenekart, ha sehol sem szerepelünk, nincs hanghordozónk.

Mennyi manapság az átlagos nézőszámotok bulinként?

Ez attól is függ, hol játszunk. Budapesten a Wigwamot gyakorlatilag nulla reklámmal tudjuk megtölteni. Nulla alatt azt értem, hogy a reklám manapság már kimerül abban, hogy felteszed a honlapra a koncertdátumot. Budapesten már nem lehet plakátozni, mert a közterület-fenntartó megbüntet, a MAHIR meg annyi pénzt kér, hogy az nincs egyenes arányban a reklám hasznával. Egy koncert amúgy sem nem olcsó mulatság manapság, kérsz kétezer forintot a belépőért, ott még legalább ugyanennyit elkölt a vendég kólára vagy akármire… De remélem, most már jobb időket futunk majd.

Milyen terveitek vannak a közeljövőre?

Tervek akadnak, aztán persze lehet, hogy ezek némelyikét más előbb valósítja meg, mint én… Az akusztikus lemezzel is így jártunk, nem mi voltunk az elsők. Mindenesetre a lemez nagyon jól sikerült, valamilyen folytatás is elképzelhető. A dalaink működőképesek klasszikus gitártechnikával is, hiszen egyikben sem kvinttologatásról van szó, így még a legbrutálisabb dolgokat is megkíséreljük akusztikus formában eljátszani. Tehát azt tudom mondani, hogy összességében olyan három-négy lemezre való tervünk van jelenleg. Az egyik az új sorlemez, a másik ez az akusztikus projekt. Emellett mindig is úgy gondoltam, hogy jó lenne, ha nemcsak a szövegekben nyilvánulna meg, hogy mi magyarok vagyunk, és nemcsak ebben különböznénk egy Judas Priesttől vagy akármelyik külföldi nagyságtól. Arra gondolok, ahogyan például Gary Moore is ír népzenét vitt a rockba. Ebből az indíttatásból született meg annak idején az Az a szép, az a szép…, ami ugye egy népdal feldolgozása, és azóta minden egyes lemezünkön akad valami olyan momentum, ami azt mutatja, hogy mi itt, a Kárpát-medencében egy kicsit mások vagyunk, mint a határainkon kívüliek. Ez az egész odáig fajult, hogy az utóbbi három lemezen már szerepelt egy-egy magyar költő verse is. Egy ilyen típusú lemez is jó ötlet lenne, de csak akkor, ha már elégedettek vagyunk vele, én ugyanis azt vallom, hogy csak azt szabad kiadni, ami már elég jó ehhez. Három dalunk már van – Petőfi, Ady és József Attila –, egy újabb Ady már szinte kész, és a koncerteken is mindig kérjük a közönséget, hogy írják meg nekünk, mik a kedvenceik, hátha valami olyasmi bukkan fel, ami felett elsiklottunk vagy nem ismerünk. Én magam is szorgalmasan kutatok, Pilinszkytől elkezdve mindent és mindenkit olvasok, ami csak tetszik, amíg rá nem akadunk a megfelelőre.

Az imént szóba került, hogy régóta tanárként dolgozol. Mit gondolsz, a rockzenei hátterednek köszönhetően különböznek-e a tanítási módszereid másokétól?

Én is ugyanazokat a dolgokat csináltam végig, mint minden más szakmabeli, így ezen a téren nincs igazi különbség. Talán annyi, hogy a zene révén rengeteg embert ismertem meg, és úgy érzem, közvetlen vagyok. Még ha nem is mindig megyek ki buli után a közönség köreibe, ha valaki odajön hozzám, biztosan nem zárkózom el előle. Igazából annyit tudok mondani, amit annak idején ugye énekeltünk is, hogy szeressétek a gyerekeket… Huszonévesen persze másként éled ezt meg, mint apakorban, családfenntartóként a helyükre kerülnek olyan sorok, amiket régen még nem éreztél annyira át. Talán a gyerekek is másképp közelítenek hozzám egy kicsit, hiszen minden szakmának megvannak a maga külső velejárói, így a tanároknak is. Ha valaki megadja a megfelelő közelítési módot, nem akarok rátelepedni senkire, hogy márpedig én vagyok a főnök. Vagyis megpróbálok mindenkit partnerként kezelni.

Mivel többnyire kicsi gyerekekkel foglalkozol, gondolom, ők még annyira nincsenek tisztában a zenekarral. Mi a helyzet a szülőkkel?

Vannak szülők, akik szeretik a Pokolgépet, persze. A zenekar most már közelít a harmincadik év felé, így több generáció ismeri és hallgatja a zenénket. Egy részük velünk öregszik, másrészt viszont talán örökké fiatalok leszünk, ugyanis a mai napig járnak le a bulikra a tizenévesek, és éneklik velünk a régi és az új nótákat is.

POKOLGÉP
Vedd el, ami jár (újrakiadás, 1992 – 2009)
Alexandra Records

Ahhoz képest, hogy Magyarországon – a nagyközönség számára legalábbis – a Pokolgéppel kezdődött el a heavy metal, meglehetősen nonszensz, hogy a csapat bizonyos lemezei évekig hiánycikknek számítottak itthon CD-n, sőt, némelyiket ma is csak utánjárással lehet beszerezni. Ez körülbelül olyan, mintha mondjuk Angliában csak véres-verejtékes munkával, nem kevés extra anyagi áldozat árán lehetne a polcra illeszteni a teljes Judas Priest vagy Iron Maiden sort… Így aztán nagyon örömteli, hogy végre az ebből a szempontból legkritikusabb darabok is megfelelő utógondozást kaptak, és igen baráti áron megvásárolhatók.

Ami az eredetileg 1992-es Vedd el, ami járt illeti, ezt az albumot hosszú évek óta nem lehet beszerezni, hiszen annak idején a banda magánkiadásában – Sindex Records – jelent meg, a belőle nyomott mennyiséget pedig alig egy év leforgása alatt elkapkodták. Ez volt a Rudán Joe-val felálló Gép második albuma, és mindenképpen nagy előrelépést jelentett az egy évvel korábbi Adj új erőt lemezhez képest. Nem mintha azzal bármi komoly probléma lett volna az erőtlenebb hangzást leszámítva, de egyértelmű, hogy itt érett össze igazán ez az ötös, és ennek megfelelően a lemez megdöbbentően nagyot is dörren. Az anyag amúgy eredetileg is jól szólt, most azonban kapott egy mastert, aminek köszönhetően tényleg minden gond nélkül megállja a helyét a 2010-es produkciók között.

A vastag, gitárcentrikusan dohogó, vérbő power metal sound akkoriban egyáltalán nem volt jellemző az itthoni rocklemezekre, így aztán a Vedd el, ami jár már pusztán emiatt is kiemelkedett a ’90-es évek elejének terméséből, ám zeneileg is korszakhatárt jelentett a banda életében. Benne volt minden, ami az előző évtized Pokolgépét a csúcsra repítette itthon, ám már megelőlegezte azt a nehezebb, összetettebb zenei világot is, ami a zenekar későbbi korszakát jellemzi. Viszont még emellett is abszolút hallgattatta magát, ez pedig nem annyira jellemző az összes újkori – értsd: utóbbi tíz évben készült – albumukra… Vagyis ez egy jó értelemben véve agyas, ám emellett is kimondottan slágeres album többnyire húzós, zakatolós középtempóban, Rudán Joe bivalyerejű, óriási terjedelmű hangjával, amire néhol még akkor is rácsodálkozik az ember, ha egyébként tisztában van Joe képességeivel. Ez itt bizony egész pályafutása egyik legkiemelkedőbb teljesítménye volt! De összességében ebben a felállásban nem igazán akadt gyenge láncszem, tényleg minden hang a helyén van Jung Norbi óriási szólóitól Kukovecz mester jellegzetes riffjein, díszítésein át egészen a hangzásképből jól kiemelt, ám nem mindent elnyomó ritmusszekcióig (a korszak hazai albumai körében pusztító tipikus járvány volt a túl hangos és emellett rossz dobsound, ennek itt hálistennek nyoma sincs). A szövegek alapvetően védjegyszerű metal szövegek, senki se számítson világmegváltó gondolatokra, de ehhez a zenei világhoz tökéletesen passzolnak. Összességében azért megállapítható, hogy néhol kissé „elmennek” a hallgató mellett, ez itt nem a teli torokból üvölthető jelmondatok gyűjteménye volt.

A Vedd el, ami jár esetében nem szimpla újrakiadásról van szó, amit az is bizonyít, hogy Gábor nemcsak a hangzást generálozta újra, de némileg a számsorrendbe is belenyúlt, sőt, valamelyest az eredeti borítót is megigazították. Bár azt azért tegyük hozzá, utóbbi ettől sem lett sokkal jobb… A ’92-es kiadás Mi fáj, gyere kefélj… kezdetű szerencsétlen bónuszdala viszont itt már szerencsére nem kapott helyet, inkább Az árnyék angol nyelvű verzióját hallgathatjuk meg az anyag végén. Utóbbi a maga nemében egyáltalán nem rossz, de Joe kiejtése és előadásmódja mai füllel kissé természetellenesen hat benne, a magyar változat sokkal erőteljesebb. Kuriózumnak viszont tökéletes.

kulturpart.hu

You might also like More from author