„Csak a saját fejünk után megyünk” – Mikkey Dee, Motörhead

A brit Motörhead neve már hosszú évtizedek óta egyet jelent mindazzal, amit rock’n’rollként emlegetnek. Lemmy Kilmister frontember léte alapjaiban hazudtolja meg a toxikológia íratlan törvényeit, ugyanakkor a zenekar mind a koncerteken, mind a stúdióban töretlen tempóban üzemel. A The Wörld Is Yours című új nagylemezről Mikkey Dee dobossal beszélgettünk.
– Mit kell tudni az új anyagról?

– Ez volt a negyedik lemezünk, amit Cameron Webb producer közreműködésével vettünk fel. Totálisan elégedettek voltunk a teljesítményével, úgyhogy egy percig sem gondolkodtunk azon, hogy mással dolgozzunk. Az utóbbi cuccainkhoz képest ez az album lazábbra, rock’n’rollosabbra sikeredett, Burner vagy We Are Motörhead-jellegű durvulat nem is szerepel a szerzemények között. Mellesleg ezúttal a dalszerzés meglepően könnyen ment. Phil és Lemmy előjött egy-egy riffel, és a jammelések során szinte azonnal összeálltak a dalok.

– Ha jól tudom, a Motörhead-borítókat már több mint harminc éve Joe Petagno rajzolta. Ezúttal miért nem őt választottátok?

– A dolog nem rajtunk múlt, Joe kiadott egy közleményt, melyben tudatta velünk, hogy nem hajlandó többé új Motörhead-logókat tervezni. Valójában a menedzsmentünkkel támadt némi nézeteltérése, melyek végül kibékíthetetlen ellentétekké fajultak. A magunk részéről sajnáljuk a dolgot, ugyanis Joe nagyszerű művész. Persze nagy érvágást nem jelentett a dolog számunkra, hiszen a mai technikával pofonegyszerű dolog egy jó borítót összedobni.

– Annak idején miért hagytad ott King Diamond zenekarát?

Nagyítás– Hogy leléptem, kizárólag zenei okai voltak. King egyre monumentálisabb, kísérletezősebb dolgokban gondolkodott, én pedig egyre kevésbé éreztem magaménak ezt az irányvonalat. Ha jól emlékszem, 1986-ban történt, hogy a Motörhead előzenekaraként léptünk fel, mire Lemmy odajött hozzám, és megkérdezte, lenne-e kedvem beszállni hozzájuk. Ekkoriban azonban még nem éreztem rá különösebb inspirációt, hogy odahagyjam Kinget. Aztán a Dokkennek végül igent mondtam, ők viszont egyre poposabb irányba indultak el, így a közös munkánk nem volt hosszú életű. Végül mikor kiléptem a zenekarból, Lemmy ismét felkeresett.

– Kinggel tartod még a kapcsolatot?

– Persze, továbbra is baráti viszonyban vagyunk, nemrégiben beszéltem vele telefonon. De Michael Dennerrel (King Diamond gitárosa – a szerk.) is megmaradt a haverság.

– Egyes keresztény szervezetek annak idején gyakran támadták King Diamondot okkultista meggyőződése miatt. Téged is ért valamiféle inzultus azért, mert az ő csapatában játszottál?

– Nem, ilyesmire egyáltalán nem volt példa. Ez az okkultista, sátánista dolog egyedül King sajátja volt, a zenekar többi tagja a legkevésbé sem azonosult vele. Persze a horrorimidzs és az ehhez társuló sztorizós szövegvilág mindannyiunknak tetszett, annál is inkább, mert ekkoriban óriási Stephen King-fanatikusok voltunk.

– Visszatérve a Motörheadhez: a zenekar megalakulása óta már több generáció felnőtt. Mit gondolsz, mi a töretlen siker titka?

– Erre van egy nagyon egyszerű válaszom: csak a saját fejünk után megyünk, és mindenkit elküldünk a picsába, aki bele akar szólni abba, amit csinálunk. Legyen az a kiadó embere, vagy bárki más kívülálló. Manapság rengeteg befolyásolható banda működik, mi azonban leszarjuk mások véleményét. Ehhez a hozzáálláshoz azonban elengedhetetlen, hogy maximálisan higgy abban, amit csinálsz.

– Zenészként mindannyian ismerjük Lemmyt. A hétköznapi énjét hogyan jellemeznéd?

– Lemmynél nincsenek felvett pózok, magánemberként is maga a megtestesült rock’n’roll. Mikor éppen nem vagyunk turnén, akkor is folyamatosan pörög, nem az a típus, aki esténként otthon ücsörög a macskájával. Persze ő is szeret egyedül lazulni, olvasgatni. Hihetetlenül művelt fickó, egy valóságos könyvtári adatbázis lakozik benne.

– Lemmy rendszeresen úgy konferál be, mint a világ legjobb dobosát. Neked mi a véleményed erről?

– A kezdeti időkben zavart, ha ezzel a hülyeséggel hozakodott elő, de azóta megbékéltem a dologgal (nevet). Persze azért jónak tartom magam, és mindig jóleső érzés, ha valaki azzal jön oda, hogy hatással volt rá a játékom. Egyébként első személyes bálványom a nagybátyám volt, közvetlen közelről őt láttam először dobolni. Aztán Ian Paice a Deep Purple-ből szintén óriási hatást gyakorolt rám. De a Thin Lizzy ütőse, Brian Downey is lenyűgözött. Nem is beszélve a rushos Neil Peartről.

est.hu

You might also like More from author