Interjú

„Az István, a király erdélyi előadásait sosem a románok gáncsolták el” Interjú Varga Miklóssal

By  | 
Nemrég került a boltokba Varga Miklós két CD-n soha meg nem jelent lemeze, az Európa és a Játék, szenvedély… című album. Az énekessel ugyanakkor nemcsak ezekről, hanem egész pályafutásáról beszélgettünk.
Hogy emlékszel vissza a most kiadott két album megjelenésének időszakára?

Nagyon jó szívvel. Az egész Varga Miklós Band apropója onnan jött, hogy az István, a király sikere után az abban szereplő szólisták sorra jelentették meg a saját lemezeiket vagy önállóan, vagy a zenekarukkal. Körülöttem ehhez képest csend volt, habár a barátaim unszoltak, hogy csináljak én is egy albumot. Ez azonban akkoriban nem úgy működött, hogy bementem valahová: „Csókolom, jöttem lemezt készíteni”… Arra indultak be, ami iránt volt érdeklődés. Nem tagadom, kishitű voltam, nem tudtam, érdekelném-e az embereket. Ha belegondolsz, az István, a király előtt egy alig három éves profi pályafutás állt mögöttem. Végül az Uránia Moziban rendeztünk egy koncertet 1984. április 20-án, ami óriási siker volt. A dátumra azért emlékszem ilyen pontosan, mert később az omegás Benkő Laci mesélte, hogy már a bejáratnál olyan tumultuózus jelenetek zajlottak, amilyenekre ő csak a régi hőskorszakból emlékezett. A bulit végül az óriási érdeklődésre tekintettel meg is kellett ismételni.

Milyen dalokat játszottatok ezeken a koncerteken?

A megelőző négy évemben énekelt nótákból állítottuk össze a műsort, de itt hangzott el először az Európa is, méghozzá ráadásszámként, ilyenünk ugyanis nem volt. Így aztán előszedtem a fiókból ezt a dalt, amit néhai barátommal, a csak névrokon Varga Mihállyal írtunk. Véletlenül született az egész: megmutatta a szöveget, én ráénekeltem a már régebben meglévő dallamot, és tökéletesen stimmelt a dolog. A dalnak ott, az Urániában olyan elementáris sikere volt, hogy már az előadást követő fogadáson odajött hozzám a Hungaroton akkori márkamenedzsere, és közölte: ezt a dalt akár holnap is megjelentetnék. Így aztán kijött a kislemez, és több mint 170 ezer példány ment el belőle, ami óriási eredménynek számított. A kislemezeknek akkoriban nem igazán volt keletje, olyan 30-40 ezres fogyások voltak jellemzők… Utána ugyanez a márkamenedzser mondta, hogy akármilyen nagylemezt hajlandó kiadni, amin ott az Európa, a többi nem számít, az sem, ha üres a hanghordozó. Nagyjából ezek voltak az első album születésének előzményei. A csapatom is ekkoriban állt össze. Eleinte ugyan gondolkodtunk egy önálló névben, de aztán úgy döntöttünk, az én nevemet már ismerik, így semmi értelme megint hosszasan dolgozni azon, hogy bejárassunk valami mást. Így jött létre a Varga Miklós Band, ami aztán változó felállással egészen 1990-ig létezett. Az első nagylemez szintén komoly sikert aratott, több mint 100 ezer példányban kelt el.

Ezen is elfekvő dalok szerepeltek, vagy már direkt az albumra írtátok őket?

Az utóbbi. A zeneszerző elsősorban Szekeres Tamás volt, de Papp Gyula is hozott rá pár nótát. A Játék, szenvedély… lemez előtt aztán történtek változások, fiatalítások. Ez volt a svéd Europe nagy időszaka, és látni-hallani az albumon, hogy egy kicsit mi akartunk lenni a magyar Europe zenekar. Mire rájöttem, hogy nem szabad magunkat másnak eladni, mint amik vagyunk, ez a formáció már nem bizonyult olyan sikeresnek, mint az első. A második lemezből olyan 60-65 ezer kelt el, ami akkoriban bukásnak számított…

Ma meg már elképzelhetetlen, hogy bárki is ennyi albumot adjon el…

Igen, ma már ennek a tizede is hatalmas siker lenne, és platina-, gyémánt-, meg nem tudom, milyen lemez… De ez a vonal ettől függetlenül is tévút volt. Vidám, csajozós nótákat játszottunk, gyönyörűen megcsináltak minket fodrászokkal, sminkesekkel, de ez igazából nem az én világom volt. A közönség sem ezt a szépfiús megoldást várta tőlem az István, a király és az Európa után.

Ezek a lemezek hosszú évek óta beszerezhetetlenek, hiszen CD-n meg sem jelentek. Mit tapasztalsz, emlékszik még a közönség ezekre a dalokra, vagy csak az Európa maradt meg bennük?

Emlékeznek rájuk. A mai formációmmal, a Varga Miklós és a Banddel is műsoron tartunk pár nótát ebből a korszakból, például az Őrült lányt. Sokan hozzák oda a mai napig is az eredeti bakeliteket aláíratni. A Boxer zenekar, amit annak idején még Vikidál Gyuszival és az egykori P. Boxos tagokkal alapítottunk, szintén a mai napig játszik V.M. Band dalokat ebből a korszakból.

Te ugyan a Europe-ot említetted a Játék, szenvedély… kapcsán, nekem viszont inkább a Journey és Steve Perry ugrott be, már a borítókon szereplő képeid alapján is…

(mosolyog) A Journey-vel még a P. Box-időszakban ismertetett meg Sáfár Öcsi, és itt-ott már a korai P. Box nótákban is fel lehetett fedezni a hatásukat. Sosem csináltam belőle titkot, hogy életemben nem jártam énektanárhoz, és amit tudok, azt 70-80 százalékban Steve Perrytől tanultam. A jótól tanulni persze sosem baj. A legjobb visszajelzés ezzel kapcsolatban az volt, amikor egy bulgáriai fesztiválon – ahol második helyezett és közönségdíjas lettem egy amerikai énekesnő után – a győztes menedzsere odajött hozzám, és azt mondta: „Te úgy énekelsz, mint Steve Perry!” És ő nem tudhatta, hogy nekem Perry a kedvencem, egyszerűen csak levette, hogy egy sor olyan megoldást alkalmazok, mint ő. Az ilyesmi persze veszélyes is lehet, hiszen más jó dolgait is úgy kell levenni, hogy az ember közben ne veszítse el a saját egyéniségét. Jó, ha érzik, milyen iskolán nevelkedtél, de a saját neveden kell jót csinálnod, nem másén. A mai napig sokan jönnek oda hozzám, hogy tanítsam őket énekelni, de nem vállalok soha ilyesmit. Mindig azt mondom, hogy hallgassanak jó énekeseket, és próbáljanak meg onnan frazírokat, fogásokat, előadásmódot ellesni.

Ma is figyeled esetleg a Journeyt?

Már nem nagyon. Egy időben gyűjtögettem a dolgaikat, és ha Sáfár Öcsivel összefutunk, megmutogatja az aktuális dolgokat, én meg ma is elámulok rajtuk, de annyira nem figyelem már az újdonságokat.

Perry mellett kiket szerettél még az énekesek közül?

Mindig is azokat az énekeseket kedveltem, akik kiállnak a színpadra, és mindenféle hókuszpókusz nélkül lenyűgöznek. Ilyen például Bryan Adams, akit még Bécsben láttam először, méghozzá jóval azelőtt, hogy szupersztár lett volna. Kijött egy farmeres, fehéringes gyerek a nyakában egy gitárral, énekelni kezdett, mi meg csak lestünk. Még csak azt sem lehet mondani, hogy énektechnikai szempontból Bryan Adams valami kivételes fenomén lenne, de ahogy játszotta azokat a dalokat, ahogy átjött az egyénisége, az példaértékű volt. Bruce Springsteen hasonló figura, ő is a személyiségével nyűgözi le a hallgatóságot.

Az ő hatása is érződik a V.M. Band albumokon.

Bizony, a második lemezen konkrétan ott is van a Dancing In The Dark magyar megfelelője. Annak idején egyébként rengeteg külföldi világslágert énekeltem magyarul… Az ötlet Szigeti Feritől származott, Varga Laci írt egy hasonló nótát, és megszületett a Tánc az utolsó mozielőadás után.

Ami az Európát illeti, nem érezted néha úgy, hogy a könyöködön jön ki?

Dehogynem, sokszor a mai napig így érzem. Nemrégiben például Szomor Gyuri csinált egy musical-estet, amivel felléptünk a Stefánia Palotában, és ahogy néztem a dallistát, ott láttam rajta az Európát is. Mikor rákérdeztem, hogy az szerinte melyik musicalben szerepel, leszerelt: „Ez a dal annyira a tiéd, és akkora sláger, hogy muszáj elénekelned!” Szóval néha kicsit terhes ez az egész, mert jó néhány másik nótát írtam és énekeltem már, mindig lenne miből meríteni, mégis az Európa kell. De ez igazából nem baj, sőt, büszke vagyok rá, hogy van egy ilyen dalom, amit olyan világsztárok is elénekeltek, mint például Bobby Kimball a Totóból, David Clayton Thomas a Blood, Sweat & Tearsből, Ian Anderson a Jethro Tullból vagy Jack Bruce a Creamből… Ugyanígy az egykori Szovjetunió „Omegája”, a Stas Namin zenekar is rendszeresen játszotta a dalt, sőt, lemezre is vették, amiből több mint 2 millió példányt adtak el. Én ebből persze egy kopejka jogdíjat sem kaptam a sajátságos szovjet viszonyokra tekintettel, gépágyúval meg ugye nem lehetett őket rávenni arra, hogy fizessék ki, ami járna.

De azért kedved lett volna hozzá, nem?

Kedvem talán igen, de esélyem sajnos nem… De egyébként nem ez volt az egyetlen ilyen eset, hiszen Svájcban egy énekes egyenesen ezzel a dallal futott be, és egy idő után annyira megtetszett neki, hogy úgy gondolta, ő is írta a dalt. Svájcban többszörös aranylemezt kapott érte, és már az amerikai szerződése is sínen volt, de aztán rajtavesztett, mivel osztrák barátaim figyelmeztettek a turpisságra… Végül kifizetett mindent, és még azt is elismerte, amit nem követett el. A dal emellett az NDK-ban, Spanyolországban is siker volt. Vagyis már nélkülem is önálló életre kelt.

Mintha néhány éve egy szlovák újrafeldolgozás kapcsán lett volna valami kisebb vita…

Véletlenül tudtuk meg, hogy a szlovákok az Európát akarják az uniós csatlakozási himnuszukká tenni. Megkértük őket, hogy küldjék át a szöveget, de olyan borzalmas uniós csasztuskává züllesztették a nótát, amihez nem járultunk hozzá. Ez a dal ugyanis nem az Európai Unióról szólt, hanem Európáról mint történelmi és kulturális egységről… Varga Misi barátom azt is felajánlotta, hogy kimegy Pozsonyba és segít a szerzőnek csinálni egy rendes fordítást, de addigra már a szlovák parlamentben is állt a bál, a szlovák nemzetiek ugyanis is elkezdték verni az asztalt: micsoda dolog az, hogy Szlovákia egy magyar szerzőpáros dalával csatlakozik az Unióhoz? Így aztán végül is visszakoztak.

El tudsz képzelni olyan koncertet, ahol kihagyod a programból?

Tettem erre kísérletet még úgy ’86-’87 táján, amikor kicsit besokalltam tőle, hiszen az előző két évben minden erről a nótáról szólt. Úgy véltem, írtam ennél jobb dalokat is, legyen inkább azoké a terep. És a közönség ülve maradt a koncerteken, amikor Európa nélkül fejeztük be a bulit, nem voltak hajlandók hazamenni addig, amíg el nem énekeltem. Akkor rájöttem, hogy nincs ezen mit szégyellni, sőt, örülni kell annak, hogy megadatott nekem egy ilyen dal, aminek ekkora sikere lehetett. Ma is 0-tól 99 éves korig ismerik, szeretik és velem éneklik mindenhol.

Ugyanezt az István, a királyról is elmondhatjuk. Jól tudom, hogy ezt a szerepet nem is a P. Box alapján kaptad meg?

Erről elég sok történet kering, én kettőt ismerek közülük, és lehet, hogy mindkettő igaz. Az egyik Papp Gyuláé, akivel a P. Box után készítettünk egy kiváló angol nyelvű lemezt Göteborgban, Safari néven. Ezt az albumot adta Gyula oda Szörényi Leventének, akinek aztán állítólag annyira megtetszett, hogy engem választott ki István szerepére. A másik verzió szerint Koltay Gergő látott-hallott a P. Box-szal, és beajánlott a bátyjához, mondván, hogy itt egy viszonylag ismeretlen, fiatal srác, aki tök jól énekel. Koltay Gábor viszont akkoriban még nem ismert engem, nem bízott bennem, és így fordulhatott elő, hogy az ősbemutatón még csak a „magyar hangja” lehettem Istvánnak, és a szerepet végül Pelsőczy László játszotta.

Zavart ez téged?

Akkoriban nem, eleinte örültem neki, hogy ekkora részem lehet egy ilyen sikertörténetben. Később már zavart, de Gábor aztán bőségesen kárpótolt, hiszen a darab későbbi felújításai alkalmával nemcsak velem játszatta el a szerepet, de az általa rendezett egyéb művek 70-80 százalékában is foglalkoztatott főleg főszerepekben, vagy valamilyen formában. Jó barátságba kerültünk, és szakmailag is remekül megtaláltuk a közös hangot.

Ezek a dalok sem nagyon hiányozhatnak a koncertjeidről, igaz?

Pontosan, bár amikor beindult A Társulat története, a szerzők valamiért úgy gondolták, hogy a régi szereposztás valamiféle veszélyt jelenthet az újakra. A mi színpadi szerepléseinket legalábbis letiltották arra hivatkozva, hogy kiöregedtünk. Mintha a színházban bármi szerepe is lenne az életkornak… Mindenesetre sem Vikidál Gyuszi, sem én nem játszhatunk színpadon István, a királyt, de azt természetesen nem tilthatják meg, hogy a koncertjeimen előkerüljenek a hozzám kötődő dalok. Így aztán minden egyes bulin meg tudom cáfolni azt az ostoba megnyilvánulást, amit A Társulat producerétől hallottunk, hogy ezeket a nótákat már nem tudjuk elénekelni. Miközben az István, a királynak szerintem nincsen olyan dala, ami bármiféle különleges énekesi kvalitást kívánna, egy középszerű énekes is bármit el tud belőle énekelni. Ettől ez még persze egy zseniális darab.

Neked egyébként hogy tetszett az új változat, amit A Társulattal hoztak össze?

Hogy is mondjam… Vettem a fáradtságot, és megnéztem videóról az előadást. Ami magát a szűkebb értelemben vett Társulatot, tehát az énekeseket illeti, abszolút pozitív a véleményem: mindannyian nagyon tehetséges fiatalok, akik helyet követeltek, helyet kaptak és helyet is érdemelnek a mai magyar színházi életben. Jó velük a viszonyom is, akár Koroknay Árpival, akár Feke Palival, vagy a többiekkel, hiszen mitől lenne más? Sokan úgy tekintik, mintha most váltottak volna le minket, pedig a darabot hosszú évek óta játsszák számos helyen más szereposztásban, más rendezésben. Én magam is sok változatot láttam belőle, és meg kell mondjam, ezek között olyan is akadt, ami nagyon tetszett. Ami a mostani a rendezést illeti, személy szerint nem voltam elragadtatva. De én csak egy vagyok a sok ember közül, a véleményem is egy a sok közül. Úgy gondolom, a darab jobb rendezést érdemelt volna a látottaknál.

A sok István előadás közül melyik a legemlékezetesebb számodra?

A sok emlékezetes előadás közül Csíksomlyót emelném ki elsőként, mert 20 év küzdelme után sikerült legyőzni mindenféle ellenállást, ami kísérte az István, a király pályáját, hiszen nagyon sokáig nem tudtunk kijutni vele Erdélybe. Itt jegyezném meg halkan, hogy ez sosem a románok ellenállásán múlt, mindig a magyarok gáncsolták el a dolgot vagy Erdélyben, vagy itthon. Az az 500 ezer ember, aki ott kint egybeforrott azon az előadáson, nekem is életre szóló élményt jelentett. A másik kiemelkedő emlék az 1990-es szegedi előadássorozat, nem utolsósorban azért, mert az volt az első alkalom, amikor minden élőben ment: nemcsak az ének, de az utolsó hangszeres szólam és a kórus is. A Társulat producer asszonyától persze utólag azt is megkaptuk, hogy mi állandóan playbackeltünk, és úgy kellett segíteni minket például a stúdiófelvételeknél is. Több mint 120 lemezen énekeltem, el tudod képzelni, hogy bárkinek a segítségére is rászorulok egy felvételnél? Na mindegy, túl akarok már lépni ezen… Feltétlenül meg kell még említeni az emlékezetes előadások közül a sevillai világkiállításon bemutatottat, amely úgy volt tomboló siker, hogy a helyszínen lévő mintegy tízezres közönség egy kukkot sem értett az előadásból, csak a zene, a táncok és a látványos rendezés nyűgözte le őket.

Talán naiv a kérdés, de magyar részről kinek állt érdekében, hogy az István, a király ne jusson ki Erdélybe?

Ezt inkább azoktól kellene megkérdezni, akik meggátolták a kinti előadásokat. Például azon egyházi vezetőket, akik úgy gondolták, hogy egy ilyen sekélyes rockzenei előadást nem lehet egy időben megtartani egy pápai nuncius látogatásával. Vagy az erdélyi magyarok vezető pozícióban lévő személyiségét, aki a hírek szerint nem egy alkalommal azt mondta, hogy a darab bemutatója nem aktuális…

A többi rockopera közül, amikben szerepeltél, melyik áll még közel hozzád?

A megfeszített nagyon közel áll hozzám, és nemcsak azért, mert ez egy stilizált Golgota-történet, még ha nem is mondjuk ki, hogy Jézusról van szó, hanem mert mint a darab végén kiderül, ez a magyarság „megfeszíttetésének” története is. Ebben a műben csodálatos dalok vannak, azon kevés darab közé tartozik, amiben nincs töltelék, üresjárat. Egyik jobb, mint a másik. Énekesként is nagyon magasra tették benne a mércét, igen nehéz szerep, én pedig szeretem a kihívásokat.

Manapság dúl a retro-mánia, különböző formációk koncerteznek szerte az országban a régi nagy dalokkal. Téged nem kerestek meg valami hasonló produkcióhoz?

A már említett Boxer zenekar évek óta létezik, ebben P. Boxot, V.M. Bandet, P. Mobilt, Eddát egyaránt játszunk. Emellett a saját zenekarommal is merítünk a régi nagy slágerekből, hiszen a közönséget elsősorban ezek érdeklik.

Valami kvázi-szupergroupra gondoltam…

Szó volt erről is. Például az utóbbi években többször is kísérletet tettek az egykori tagok a P. Box újjáélesztésére, aminek leginkább én voltam a kerékkötője. Mivel a csapat két meghatározó egyénisége, Bencsik Samu és Cserháti Pityi már nincsenek közöttünk, nem látom értelmét újjáéleszteni a dolgot, bármennyire is az énekesek határozzák meg egy zenekar fazonját. A P. Boxnak ráadásul két nagyon markáns énekese is volt, hiszen engem Vikidál Gyula követett. A kísérletek ettől még persze nem álltak le, Sáfár Öcsi és Szabó Pisti újra életre hívták a csapatot, és most jó magyar szokás szerint perben is állnak a Cserháti Pityi által éltre hívott debreceni P. Box formációval, akik szintén igényt tartanak a névre. Nekem pedig ilyenkor nemcsak a bandaalakítástól, de szinte az élettől is elmegy a kedvem. A régi dalokat mindenki játszhatja, nekem például sosem jutott volna eszembe, hogy letiltassam a velem készült Box nótákat, amikor már Gyuszi énekelt a bandában. A közönségnek is csak az a fontos, hogy hallja a régi dalokat. Amikor a Boxerrel az Old Man’s-ben játszunk, akkor is megőrülnek egy-egy régi Eddától, pedig nem Pataky Attila énekli őket, hanem mi. Nem baj, ha fiatalok játsszák ezeket a nótákat, hiszen a hazai hard rock, mint olyan nem biztos, hogy létezni tudna a korai dalok nélkül.

A Koroknay Árpi-féle P. Boxról egyébként mi volt a véleményed?

Egyszer hallottam őket játszani, amikor Pityi meghívott Debrecenbe az 50. születésnapjára. Szóltak a P. Box dalok – kell ennél több? Nyilván másképp szóltak, mint velem vagy Gyulával, de szóltak. Nem leutánozni akarták az ősöket, hanem mindenki hozzáadott egy kicsit a maga világából. Ezáltal persze változtak a nóták, de mégis megmaradtak önmaguknak.

Ha egy lemezt kellene választanod, ami tökéletesen jellemzi Varga Miklóst, melyik lenne az?

Évek óta készülök egy olyan albumra, ami a pályafutásom legjobb dalait tartalmazza, méghozzá úgy, ahogy azok nekem a legjobban tetszenek. Függetlenül attól, mikoriak, még attól is, hogy hard rockról, rockoperáról vagy musicalről beszélünk. Eleve nem is szeretek különbséget tenni műfaj alapján. Most őszintén, mi különbség van a Jézus Krisztus Szupersztár egyik betétdala vagy egy Deep Purple nóta között? Szerintem azért annyira nem sok…

Pláne, hogy Ian Gillan énekelt is a Jézus Krisztus Szupersztárban.

Na látod, pontosan erről van szó. Szóval régóta készülök erre a lemezre, előbb-utóbb el is készítem majd… A mostaniak közül a már említett Safari albumot biztosan kiemelném, ugyanígy a szerzői albumomat, az Otthonról hazafelét is, de mint mondtam, amikor ezelőtt úgy 10-12 évvel megpróbáltam összeszámolni, hány lemezen szerepeltem szólistaként – tehát nem vokalistaként vagy kórusban –, olyan 120-nál akadtam el. Ebből a merítésből azért elég nehéz választani. Egyet még azért mondok: pár éve Koltay Gergővel válogattunk egy lemeznyire valót a Kormoránnal közös dalainkból, ami végül Magyar ballada címen jelent meg. Erre is nagyon büszke vagyok.

Említetted, hogy nem nagyon figyeled az újdonságokat. Itthon sem?

Itthon sem különösen. Azt persze látom, milyen tehetséges emberek akadnak a fiatalok között, például Tóth Vera, Tóth Gabi vagy Serbán Attila, de említhetnék még sok más fiatal tehetséget is, hiszen hosszú a névsor. Tudod, mit figyeltem meg? Hogy az igazán tehetséges emberek ugyanolyan alázatosak velünk, a mai nagy „öregekkel” – hiszen ma már én is annak számítok –, mint amilyenek mi voltunk például Presser Gáborral, Illés Lajossal, meg a többi nagy generációssal. Nem mintha zavarna, ami olykor előfordul, hogy az általam ismeretlen zenekar tagjai az öltözőben szétterpeszkedve nem is fogadják a köszönésemet, hiszen mindenki magáról állítja ki a bizonyítványt… És természetesen nem megalázkodásról, hanem olyan alázatról beszélek, ami egy ember szakmai múltjának szól. Akikben ez az alázat megvan nemcsak a társakkal, de a műfajjal, a szakmával szemben is, azok még 20-25 év múlva is ott lesznek a pályán. A tiszavirág-életű paprikajancsik meg kicsit megszedik magukat egy-két slágerrel, aztán eltűnnek a süllyesztőben. Van ilyen is, olyan is…

Milyen terveid vannak a közeljövőre nézve?

A következő hónapokban elkezdünk dolgozni egy új lemezen, hiszen legutóbb több mint 3 éve jelent meg új albumom. A dalok nagy részét ismét Retzler Péter írja, a szövegeket pedig Miklós Tibor, akivel a nyári Freddie Mercury emlékest előtt még sosem dolgoztam együtt, így aztán kíváncsian várom a közös munkát. Zeneileg nem várható változás, softosabb rockot játszunk.

Kulturpart.hu

Comentários no Facebook