„A szórakoztató zene alapvetően napi használatra való” Interjú Lovasi Andrással

Ha 2010, akkor Pécs. Ha Pécs, akkor Lovasi András. Ha Lovasi András, akkor többek között bejön a képbe a Csík zenekar is. Ha bejön a képbe a Csík zenekar is, akkor meg kell említeni a 2010-es turnéjukat. És ha már megemlítjük a 2010-es évszámot, akkor bezárul a kör és újra lehet Pécsre asszociálni, mint a Csík-turné második állomására. Lovasi András pedig szívesen látott vendégként működik közre, és a koncert előtt feltehetően kizárólag a zenekar iránti tiszteletből flangál Csíkos, na jó, kék-fehér csíkos pulóverben. Hangbeálláson túl, koncertkezdésen innen beszélgetünk.

A Kispál és a Borz és a Csík zenekar is a nyolcvanas évek végén alakult. A közös zenélés előtt figyelemmel kísérte a Csík munkásságát?

Tudtam, hogy létezik a Csík zenekar, de csak egy-két dalt, morzsákat ismertem tőlük, különösképpen nem voltam jártas a zenéjükben. Én, aki a hetvenes, nyolcvanas években próbáltam tájékozódni a világban, hallgattam mindenfélét, sokféle folkzenét, magyart is. Az előttünk járó generáció nagy zenekarait jobban ismertem, például a Muzsikást, a Tékát, a Métát.

Mennyire más érzés a színpadon állni a Csík zenekar vendégeként, mint saját zenekarokkal?

Saját bandával nagyobb a felelősség, nagyobb a teher… És hogyha sikerünk van, sokan vannak, akkor nagyobb a pénz, hehe. Bizonyos értelemben a Csík zenekarral játszani számomra egyfajta kirándulást jelent, tapasztalatszerzéssel és feltöltődéssel.

Több helyen is nyilatkozta, mennyire közel állt Önhöz a népdal gyerekkorában. Minek tudható be ez a nem éppen tipikusnak mondható érdeklődés?

Alapvetően nem készültem pop- illetve rockzenésznek. Régen az osztályban, még gimnáziumban is, csodabogárnak számítottam, mert én nem szerettem azokat a zenéket, amik akkoriban mentek a rádióban, televízióban, és lépten-nyomon találkozhattunk velük. Mindig jobban vonzott az akusztikusabb zenék világa. A popzenéből is inkább a hatvanas, hetvenes évek álltak hozzám közel, az a fajta természetesebb hangzás, amely az akkori popzenét jellemezte. Így először ezekkel találkoztam, aztán ebből következően ismerkedtem meg valahogy a jazzel, és később így kerültem kapcsolatba a népzenével. Nem műfaji kérdés, hogy milyen zenéket hallgat az ember, van jó zene meg rossz zene, nyilván mindenkinek más a jó, nekem ez volt akkoriban.

Amikor elkezdtek a Csíkkal közösen zenélni, mennyire volt evidens, hogy működni fog, és sikere lehet?

A sikerességen nem gondolkodtunk. Amikor Janiék elkezdték ezeket a számokat játszani, az az első pillanattól kezdve reveláció-szerű hatást váltott ki, a közönséget bizonyos értelemben sokkolta. Akkoriban még olyan emberek jártak Csík-koncertekre, akik tényleg népzenét akartak hallgatni. Ma már olyanok is elmennek, akik hallottak a rádióban egy-két dalt, amelyeket ők máshogy ismertek, és vonzotta őket ez a másfajta hangzás. Ők ezeken a feldolgozásokon keresztül ismerték meg jobban a zenekar autentikus részét. Magyarországon a folkzene bizonyos értelemben lezárt tradíciónak számított, nálunk nem volt meg az az átmenet, amely a balkán országokban, ahol ez a fajta zene sokkal természetesebben folyt át a rockzenébe. Sokan nem tudják, hogy például a szerb Goran Bregović számai, amelyeket futballstadionokban, meccseken énekelnek, eredetileg népdalok, csak áthangszerelték őket. Nálunk ez megfordítva történt, a Csík zenekar azért lett populáris, illetve más, mint a többi folkzenekar, mert ők a saját hangszerbázisukon kezdtek el műdalokat játszani, a népzenére jellemző mentalitással.

Nincs valamilyen ellentmondás abban, ha egy népzenét játszó zenekar fesztiválszínpadon, hatalmas tömeg előtt lép fel, és tizenöt-tizenhat éves lányok sikoltoznak közben? Biztos, hogy magának a zenének szól ez a fajta rajongás?

Mi másnak szólna? Ha egy zenekar hirtelen sikeressé válik, akkor az addigi közönsége megdöbbenve látja, hogy most már mások is hallgatják, olyan emberek, akik eddig tudomást sem vettek róla. A sikert feldolgozni a tehetségteleneknek a legnehezebb, számtalan példa van rá, sokan egyszerűen megbolondulnak tőle. Ha a Csík zenekar továbbra is hiteles marad, akkor nincs probléma.

Más kérdés, hogy a közönségben van egy egészséges, vagy éppen egészségtelen sznobizmus és kategorizálási hajlam, azt mondják, hogy ha már a Józsi is szereti ezt, akkor én nem szeretem, mert én nem szeretem a Józsit. Ha valami nagyon sikeres, akkor egy idő után unalmassá válik, mert mindenki azt fújja. Ekkor pedig a jó fejek, vagyis azok, akik fogékonyak a frissre, az újdonságra, mást keresnek, aztán ha később az is sikeres lesz, akkor megint, és így tovább. Így változik a szórakoztató zenei kínálat.

A Kispál és a Borznál és a Kiscsillagnál is érzékelhető ez a kettősség: nem teszi az egyre fiatalabb, vadul pogózó közönség némileg komolytalanná az egyébként sokszor valami művészit kifejezni akaró együtteseket?

Komolytalanná nem teszi, mert ez semmiképpen nem komolyzene, akkor sem, ha vannak olyan részei. Mi szórakoztató zenét csinálunk, és az alapvetően napi használatra való. A népzene ugyanilyen, magába foglalja az élet minden területét. A népzene sok mindenre alkalmas, annak idején az az igény teremtette meg, hogy az élet fontos pillanatai kifejeződhessenek a zenében. Tulajdonképpen mi is erre törekszünk.

Ha a dalaink aztán túlmutatnak ezen, vagyis a napi használatnál tovább is működnek, örülünk, mert ez azt jelenti, hogy értékesebb nyersanyagot sikerült létrehoznunk. Veszélyes dolognak tartom azt a fajta kategóriagyártást, hogy van a magas művészet, meg van a szórakoztató. Nagyon-nagyon sok magas művészetnek éppen az a legnagyobb problémája, hogy nem szórakoztató. A szórakoztató művészetnek viszont az a legnagyobb baja, hogy iparszerűen összetákolt elemekből áll, amelyek mögött nincs ihlet, szellem, lélek. Viszont az, hogy hol van ihlet, szellem és lélek, kategóriától teljesen független.

A zenéje kapcsán sok szó esik a dalszövegeiről, az emberek elgondolkodnak azon, mit jelent ez vagy az a sor. Mit gondol, mennyire fontos ezeknek az értelmezése, túl lehet-e értelmezni őket?

Azt gondolom, hogy amíg akár egyetlenegy számnál is beszélünk ilyenről, addig jó a helyzet, mert ez azt jelenti, hogy még érdekes ez a művészeti kifejezési forma. Az, hogy a szövegek alkalmasak-e arra, hogy túlgondolják őket, már más kérdés. Nagyon sok popzenét hallgatok, ha akarok, ha nem, és egyre kevesebbet találok, ami bármilyen szinten is érdekelne, vagy igazán megérintene. Tudom, hogy a világban rettenetes mennyiségű jó zene születik, de azt látom, hogy a művészetek és a média között furcsa szűrő van, amely egyre rosszabbul működik, mert egyre erőteljesebben szűri ki azt, amiben van bármiféle önálló identitás. Amit érzékelek, az leginkább egyfajta konzumszósz, amivel leöntenek mindent. Múltkor például a lányom nézte az egyik zenei tévécsatorna műsorát, ahol egy nagyon gazdag, csúnya, buta amerikai kislány születésnapját ünnepelték.

Annyira végtelenül hazug volt minden másodperce, hogy felfoghatatlannak tűnt, mi az, ami egyáltalán nézhető ebben? Nyilván bele lehet kukucskálni mások életébe, elgondolni, hogy de jó lenne ilyen gazdagnak lenni, ugyanakkor a legravaszabb agymosás, amikor ezt a magatartásmintát tizenéveseknek reklámozzák. Főként a fiatalokra jellemző, hogy egyre több a panelbeszélgetés, nem tudom, azért van-e így, mert félnek az embertől, mivel öregebb, és azt hiszik, hogy sokkal okosabb, mint ők… Mindenesetre mintha előre le lennének gyártva a mondatok, amelyeket egymás között váltanak. Kérdés, hogy miért kell akkor egyáltalán beszélgetni, ennyi erővel ugathatnánk is. A kutya, amikor barátságosan csóválja a farkát, ugat, vakkantgat, azt akarja kifejezni, hogy szimpatikus vagy, nem akarlak megharapni. A beszélgetésnek ugyanez a lényege, az emberek is ezt akarják közölni egymással: szimpatikusnak tartalak, nem akarlak bántani. Viszont azt nem értem, miért hiányzik belőle teljesen az információ.

Mint amikor az ember nekiindul egy hosszú vonatútnak, és beszélget, csak úgy, azért, hogy beszélgessen…

Igen, és ez szörnyű! A legnagyobb problémám az ilyen beszélgetéssel az, hogy én ilyenkor elalszom. Nagyon kínos arra ügyelni, hogy ébren maradjak, hogy valamilyen szinten érdeklődést színleljek, egyszerűen nem megy. A kollégáim tudják, hogy én néha próbákon is el szoktam aludni…

U.i.: Nem azért fejeződött be így az interjú, mert a következő percben Lovasi András elaludt,
sőt, nagyon is élénken pattant fel, amikor eszébe jutott, hogy közeleg a koncertkezdés ideje és meg kell tennie az ehhez szükséges előkészületeket.

 

Pálfy Eszter
kikotoonline.hu

You might also like More from author