„Ez meg a Lecsó már” – mondta Lovasi András a Kispál tizedik évét ünneplő Happy Borzday albumon, a Lefekszem a hóba című számot felkonferálva, amikor megszólalt a jellegzetes, testes hangú akusztikus gitár. Akkor (tizenöt évesen) nem értettem a poént, aztán valaki szólt, hogy itt Leskovics Gáborról van szó, aki nem csak fel-feltűnik minden fontosabb formációban egy kis vokál és gitározás erejéig, hanem mellesleg van valami Pál Utcai Fiúk nevű együttese is. Kicsivel később jelent meg a Ha jön az élet… című lemezük, amit ezek után muszáj volt beszerezni.

Alternak alter volt ugyan, de a Kispál-Quimby-Fuck-tengelyből némileg kilógott, barátságosabb, szelídebb, poposabb hangzást hozott, Aztán el is tűntek – legalábbis ami a sorlemezeket illeti, koncert-ügyben nagyon is jelen voltak, meg hát ugye ott vannak Lecsó állandó közreműködései, és Kiscsillag-beli mellékszereplése. Most pedig nyolc év után itt a Fekete Yuk egykori kultikus együttesének nagyon erős visszatérése a Legelő albummal. A cím szerencsére nem beszélő, szó sincs suta ténfergésről és kérőzdésről, a PUF-ban több az energia és az invenció, mint valaha.

Érződik is meg nem is az eltelt egy évtized. A tagcserék és az új hangszerek ellenére ez még mindig ugyanaz az együttes, akit anno megszerettünk, sőt, mintha még fiatalodtak is volna, mérgesebben, karcosabban szólnak a szövegek, amelyek a punkos-politikus áthallásokat sem mellőzik. Lecsó, a szövegek nagy részéért felelős Molnár Balázs gitáros és a Kaukázus Kardos Horváth Jánosa „külsős” szövegíróként nem rág a szánkba semmit, csak finoman céloz, mereng, vagy agyafúrt metaforákkal hátba támad. „A városomból ennyi maradt, Kordon és barikád, Engem figyelnek a kamerák”, ugye érezzük mind, hogy két éve az indító Jó reggelt! című dal még nem születhetett volna meg. „Ez a föld megjelöl, meg is öl, legelőn megyek én, Sok a szúnyog az idén”, zárja le a zúzós-feszes címadó dalt Lecsó, még mielőtt azt hinnénk, hogy emelkedett, érzelgős költészettel van dolgunk. „Az életemből egy jó, ha van, Ha kicsit több, nem baj, maradhat, elfoglalom magam”, ezt már a kamaszos hangú Potondi Anikó énekli, „Pihen a száj a köldöködön, és érzem már, hogy valami jön”, ez megint Lecsó a Milyen állat?-ban, és így tovább, nem is folytatom.

Műfajilag is változatosabb, játékosabb, van itt minden, általában lírai, néha keményebb rock, itt-ott ska-, sőt keleties és klezmer-utalásokkal (például a Mi kell hozzá? című számban), hála a zseniális trombitás testvérpárnak, Ádám Csabának és Ádám Jánosnak - én nem vagyok fúvós-fetisiszta, de a Legelőn bármit elvisznek a hátukon, ennek legszebb bizonyítéka a Pink Floyd-i magasságokba törő Bárány című szám.  Azért persze még mindig popzenéről beszélünk, a szó lehető legjobb értelmében. A PUF-nak pedig továbbra is a lassú-szomorú dolgok állnak a legjobban, és ezen a lemezen is ebből kapunk a legtöbbet.

Amikor egy zenekarra a kritikus azt mondja, hogy érett, akkor azt általában úgy érti, hogy rutinból, kiégőfélben, különösebb újítani akarás nélkül nyomják az ipart. A PUF viszont úgy ért meg, hogy erről szó sincs, tele vannak ötletekkel, tudják, mit akarnak mondani erről a világról, országról, és életről úgy általában, és meg is van bennük a kellő kitartás és tehetség, hogy elmondják. Én pedig ötvenöt perc, harminchat másodpercig tizenhat éves vagyok, és a dolgok minden keserédes szomorúságuk ellenére is a legnagyobb rendben vannak.

- mymusic.hu -