|
Majdnem évtizedes szünet után megjelent a Kispál-kortárs Pál
Utcai Fiúk új lemeze, Legelő címen. A borítón tehenek ténferegnek az
énekes Lecsó kopaszodó fején, a szövegkönyvben egy bárány iszik a
köldökéből. Csak nem egy Pink Floyd-os konceptalbummal tértek vissza?
Bár vannak rajta utalások, a PUF szerencsére még mindig ugyanaz az
együttes, akiket a Ha jön az álom… című lemezzel anno megszerettünk,
csak érettebbek, rafináltabbak és ügyesebbek, mint valaha.
„Ez meg a Lecsó már” – mondta Lovasi András a Kispál tizedik évét
ünneplő Happy Borzday albumon, a Lefekszem a hóba című számot
felkonferálva, amikor megszólalt a jellegzetes, testes hangú akusztikus
gitár. Akkor (tizenöt évesen) nem értettem a poént, aztán valaki szólt,
hogy itt Leskovics Gáborról van szó, aki nem csak fel-feltűnik minden
fontosabb formációban egy kis vokál és gitározás erejéig, hanem
mellesleg van valami Pál Utcai Fiúk nevű együttese is. Kicsivel később
jelent meg a Ha jön az élet… című lemezük, amit ezek után muszáj volt
beszerezni.
Alternak alter volt ugyan, de a Kispál-Quimby-Fuck-tengelyből
némileg kilógott, barátságosabb, szelídebb, poposabb hangzást hozott, Aztán el is
tűntek – legalábbis ami a sorlemezeket illeti, koncert-ügyben nagyon is
jelen voltak, meg hát ugye ott vannak Lecsó állandó közreműködései, és
Kiscsillag-beli mellékszereplése. Most pedig nyolc év után itt a Fekete
Yuk egykori kultikus együttesének nagyon erős visszatérése a Legelő
albummal. A cím szerencsére nem beszélő, szó sincs suta ténfergésről és
kérőzdésről, a PUF-ban több az energia és az invenció, mint valaha.
Érződik is meg nem is az eltelt egy évtized. A tagcserék és az új
hangszerek ellenére ez még mindig ugyanaz az együttes, akit anno
megszerettünk, sőt, mintha még fiatalodtak is volna, mérgesebben,
karcosabban szólnak a szövegek, amelyek a punkos-politikus áthallásokat
sem mellőzik. Lecsó, a szövegek nagy részéért felelős Molnár Balázs
gitáros és a Kaukázus Kardos Horváth Jánosa „külsős” szövegíróként nem
rág a szánkba semmit, csak finoman céloz, mereng, vagy agyafúrt
metaforákkal hátba támad. „A városomból ennyi maradt, Kordon és
barikád, Engem figyelnek a kamerák”, ugye érezzük mind, hogy két éve az
indító Jó reggelt! című dal még nem születhetett volna meg. „Ez a föld
megjelöl, meg is öl, legelőn megyek én, Sok a szúnyog az idén”, zárja
le a zúzós-feszes címadó dalt Lecsó, még mielőtt azt hinnénk, hogy
emelkedett, érzelgős költészettel van dolgunk. „Az életemből egy jó, ha
van, Ha kicsit több, nem baj, maradhat, elfoglalom magam”, ezt már a
kamaszos hangú Potondi Anikó énekli, „Pihen a száj a köldöködön, és
érzem már, hogy valami jön”, ez megint Lecsó a Milyen állat?-ban, és
így tovább, nem is folytatom.
Műfajilag is változatosabb, játékosabb, van itt minden, általában
lírai, néha keményebb rock, itt-ott ska-, sőt keleties és
klezmer-utalásokkal (például a Mi kell hozzá? című számban), hála a
zseniális trombitás testvérpárnak, Ádám Csabának és Ádám Jánosnak - én
nem vagyok fúvós-fetisiszta, de a Legelőn bármit elvisznek a hátukon,
ennek legszebb bizonyítéka a Pink Floyd-i magasságokba törő Bárány című
szám. Azért persze még mindig popzenéről beszélünk, a szó lehető
legjobb értelmében. A PUF-nak pedig továbbra is a lassú-szomorú dolgok
állnak a legjobban, és ezen a lemezen is ebből kapunk a legtöbbet.
Amikor egy zenekarra a kritikus azt mondja, hogy érett, akkor azt
általában úgy érti, hogy rutinból, kiégőfélben, különösebb újítani
akarás nélkül nyomják az ipart. A PUF viszont úgy ért meg, hogy erről
szó sincs, tele vannak ötletekkel, tudják, mit akarnak mondani erről a
világról, országról, és életről úgy általában, és meg is van bennük a
kellő kitartás és tehetség, hogy elmondják. Én pedig ötvenöt perc,
harminchat másodpercig tizenhat éves vagyok, és a dolgok minden
keserédes szomorúságuk ellenére is a legnagyobb rendben vannak.
- mymusic.hu -
|